2010. december 27., hétfő

Igazi Karácsony

Valahogy elfelejtettük a szeretetet. Nem azt a töredékes, jószándékú, igyekvő szeretetet, amivel egymást próbáljuk szeretni itt a földön – az még bennünk él, tápláljuk, próbálkozunk vele, több-kevesebb sikerrel. Hanem azt felejtettük el, hogy a tökéletes Szeretet, a világot alkotó, fenntartó, széppé tevő Szeretet mindennap hozzánk jön, velünk van, s hogy ezt ünnepeljük mindennap, minden percben, és ezt ünnepeljük Jézus születése napján is. Sok-sok jó ember, jó család ül együtt Karácsony este, és valahogy nem tud mit kezdeni az egésszel, egyszerűen azért, mert már nem emlékezünk erre a Szeretetre.

Amikor egy kedves jó lélek meghívott, hogy az idei Karácsony estét nála töltsem, egy pici hegy tetején épült kis kollégiumban, még nem sejtettem, mibe fogok csöppenni. Csak abban voltam biztos, hogy örülni fogok mindennek, amit látok, és mindenkinek, akivel találkozom. Aztán estefelé a nővérekhez, akik bennünket is vacsorára hívtak, egy csapat gyerek toppant be. Majdnem olyanok, mint azok a gyerekek, akik ilyenkor családi körben ülnek a karácsonyfa mellett. De csak majdnem olyanok. Mert ezek a gyerekek – fogyatékosak.
Nem volt nehéz feloldódni közöttük. Nyitottak, barátságosak. A kis kápolnába „berontva” azonnal lelkes éneklésbe fogtak. Énekeltek, zengtek karácsonyi énekeket, kicsit ügyetlenül, nagyon hamisan – de a kegyelem által megnyitott fülünknek, szívünknek mégis angyalszó volt ez az ének.
Ezekkel a gyermekekkel újra át lehet élni a régi, gyermeki örömöt. A várakozást. Az izgalmat. A millió kérdést – hogy néz ki egy angyal, honnan jön, hol veszi az ajándékot, - ó, vajon elég jó voltam-e…
És végül nekünk, jelenlévő felnőtteknek, nekünk adatott meg, hogy megláthattuk, hogy „hogy néz ki egy angyal”. Volt egy kislány, súlyosan fogyatékos, aki megérkezve egyenként mindannyiunkhoz odarohant és a nyakunkba csimpaszkodott. Hatalmas szeretettel. Azt hiszem, ez a gyermek aznap éjjel elhozott nekünk egy darabot a mennyországból. Mert megmutatott nekünk egy másféle szeretetet, mint amilyen a mi töredékes, próbálkozó szeretetünk. Ez a gyermek nem nézte, szép vagy-e vagy sem, jó voltál-e vagy kevésbé, viszontszereted-e vagy sem, semmit nem nézett, nem kérdezett, egyszerűen csak szeretett, azért, mert vagy. Így szeretett bennünket aznap éjjel ez a gyermek. Éppúgy, mint az a Gyermek, akinek születésén örvendeztünk.
            Én azt hiszem, ez az igazi Karácsony.

És hiszem azt is, hogy ennek a pici kislánynak az ölelésében az a Szeretet ölelt át bennünket, aki egykor megjárta értünk a hideg jászolt; s az a Szeretet, aki néhány órával később, az éjféli szentmisén, szolgájának kezében megjelent és felragyogott – ajándékul minden jószándékú embernek.


Éjféli szentmise
(Sziklatemplom, 2008)

2010. december 24., péntek

Szeretethimnusz - ahogy bennem él

Gondolatok, olvasóimnak szeretettel


A  szeretet tapintatos. Gyengéden közelít, rejtező jelenlét.
A szeretet szelíd. Nem kér, nem követel, nem kér számon.
A szeretet kitartó. Nem vonódik vissza, ha nem talál azonnal magához méltó viszonzásra a szeretettben.
A szeretet kőszikla. Nem képlékeny érzelem, hanem szilárd elhatározás.
A szeretet irgalmas. A végtelenségig megbocsátásra kész.
A szeretet figyelmes. Szükségben közel jön, szomorúságban együttérez, vigasztal.
A szeretet bátorságos. Nem fél sem ellenállástól, sem megsebzettségtől, sem közönytől.
A szeretet állhatatos. Ha tépik, szaggatják, állva marad akkor is.
A szeretet öröm-hozó. Felfedi örömét, felüdít.
A szeretet béke-adó. Csendességében rejtőzik békéje, mely átjár. 
A szeretet befogadó. Átölel, védelmez, menedéket nyújt.
A szeretet reményteljes. Nem szűnik meg remélni a szeretett másikban.
A szeretet egyszerű. Tiszta, világos, áttetsző, nincs benne semmi bonyolult, sem méricskélés, sem taktika.
A szeretet áradó. Szeretetet szül, szeretetté formál.
A szeretet nagylelkű. Tékozolva ajándékozza magát.
A szeretet áldott. Isten áldása rajta, és maga is áldás.
 

2010. december 16., csütörtök

Mese

A kis bárányról, a jólelkű pásztorról és a szeretetről

A kis bárány már jó ideje éldegélt az Úr Jézus zöldellő legelőjén. Sok-sok szeretetet kapott a többi kis báránytól, a nagy bárányoktól és a pásztoroktól. Így aztán elég jól érezte magát a bundájában. Csak éppen nem merte volna hinni, hogy benne is van jóság és szeretet, mert egyszer régen valaki azt mondta neki, hogy ő semmire se jó…
Egy szikrázóan hideg, derült, égszínkék adventi reggelen a kis bárány összeakadt egy jólelkű pásztorral, aki a szeretetről beszélt neki. A kis bárány szomorúan így szólt:
– Bennem nincs szeretet…
A jólelkű pásztor azonban így válaszolt:
– De én tudom, hogy van…
A kis bárány akkor nagyon meglepődött. Aztán egy icipicit felemelte mindig leszegett fejét, és így ugrándozott tovább. Közben potyogtak a könnyei az örömtől és a hálától, mert már tudta, hogy benne is van valami érték: magában hordozza a szeretetet…


Mennyivel erősebb a jó, mint a rossz! Mekkora hatalma van a jónak a rossz fölött! Hosszú évek megrögzült sötétsége tud hirtelen elkezdeni derengeni, csupán egyetlen mondatától egy olyan embernek, aki Isten szemével néz ránk, aki hisz bennünk, aki töredékességünk szürke álarca mögött meglátja bennünk a halványan rejtőzködő jóságot.
Régebben sokat ízlelgettem Szent Pálnak ezt a figyelmeztetését: „Ne hagyd, hogy a rossz legyőzzön téged; te győzd le a rosszat jóval!” (Róm 12,21) Ízlelgettem, és nem értettem. Délibábos utópiának gondoltam. De most már értem, mert tudom, hogy miért működhet: mert a jó Istentől való, és nagyobb, mint a rossz! 
Hát ez az igaz mese tanulsága…


Kedves jólelkű pásztor!
Köszönöm, hogy elmondtad nekem, hogy van bennem szeretet. Igyekszem ezt soha nem elfelejteni, és így élni a világban.
Szeretettel:
a kis bárány




 

2010. december 5., vasárnap

"Ébredj, ember mély álmodból..."

Adventi újrakezdés

Nagyokat tudunk álmodni. Mindenféléket. Egyes álmok a jövőre vonatkoznak, másokkal a múltat sírjuk vissza. Vannak reálisak, vannak elérhetőek, és vannak álmok, amikről jól tudjuk, hogy álmok maradnak, mégis szeretünk elidőzni mellettük, bennük. Vannak álmaink, amelyek előrelendítenek, értelmes célt adnak, és vannak olyanok is, amelyek visszahúznak egy ártalmas és képlékeny álomvilágba.
Én most arról az álomról szeretnék írni, amellyel visszaálmodunk magunk mellé egy szeretett személyt, aki valamilyen fontos szerepet töltött be az életünkben, de önszántából kilépett ebből a szerepből. Lehet távoli vagy közeli ismerős, lehet családtag vagy barát, egy szerelem, lehet egy fontos tanár vagy mentor. Vagy épp egy lelkiatya.
Néha alkotó dolognak tűnik az elszakadt fonal két végét két kézzel szorítani, összetartani, és kérni Istent, hogy mindenható kegyelme forrassza össze a szakadást. A hűség szép erény, s akkor értelmezhető igazán, amikor problémák vannak. De szép az is, ha az ember hosszú hónapok, vagy – horribile dictu – évek hűséges és kitartó vissza-könyörgő imái után észreveszi végre az elengedés idejét. 
Ébredj, ember.
Az elengedés szomorú, de gyümölcsöző ez a szomorúság, öröm fakad belőle. Belőle táplálkozik az újnak az elengedés által megnyíló lehetősége. Valahogy úgy, mint a színek játéka az adventi oltáron: elmúlt bűneink siratásának liláját kezdettől fogva át-átszövi a közelgő tisztaság fehérsége. Így, ha egy szívünknek kedves személy miatt az elhagyottság, az értelmetlenné vált hűség lila szomorúságába öltözködik is a lelkünk, ezen a sötétes öltözeten is átragyog egy új hűség reménye.
Ébredj, ember. Szeretettel elsirattad azt, aki volt; most már fordulj nyitott kézzel, nyitott lélekkel az új lehetősége felé.
 




(Lásd még Nicolasának az álmaink elengedéséről szóló írását, amely megerősítette bennem a fenti gondolatokat. Köszönet érte!)

2010. november 27., szombat

Borozgatánk...

Az egyházi év végén

Nemcsak az egyházi évet búcsúztattuk az elmúlt vasárnap, azaz a Pünkösd utáni utolsó vasárnapon, hanem a régi rítusú misék megszokott és jól bevált délutáni időpontját is. Advent első vasárnapjától ezek a szentmisék vasárnap déli 12 órakor kezdődnek majd. Az új időpont bizonyos szempontból talán örömhír, sokunknak azonban szinte megoldhatatlan nehézséget jelent. Számomra szomorúság, hiszen jóval ritkábban tudok majd eljutni. Mégis őszintén hiszem és remélem, hogy ez a változás is jó gyümölcsöt hoz majd valamiképpen.


Mozaik 1: Szentmise


A szentmise után borkóstolón vettünk részt az egyik kedves testvér jóvoltából és meghívásának örömmel eleget téve. Így vettünk búcsút, hálatelt szívvel és vidám lélekkel az elmúlt egyházi évtől.


Mozaik 2: Borkóstoló

Ez a vasárnap a modern naptár szerint Krisztus Király vasárnapja is volt. Erről jutott eszembe egy jókívánság, aminél szebbet talán nem is kívánhatnék kedves olvasóimnak és magamnak: legyen az új egyházi évben (is) a feltámadt Úr Jézus Krisztus győztes Király az életünkben, minden örömben és nehézségben, minden feladatban, szolgálatban, és minden döntésünkben!

2010. november 13., szombat

"Mely üdvösséges a magunk ismérése"

Missa sollemnis az Egyetemi templomban


E hét kedden este, a Pázmány-korabeli liturgikus gondolkodásról szóló konferencia lezárásaként sollemnis formában bemutatott tridenti rítusú szentmisét ünnepeltünk az Egyetemi templomban.
A homília helyén – stílusosan – Pázmány Péter egyik prédikációját olvasta fel a szentmisén diakónusként résztvevő atya. Beszámoló helyett ebből a prédikációból szeretnék néhány „felrázó”, elgondolkodtató idézetet megosztani, illetve néhány pillanatképet a miséről.


„Isten mértékében, Christus szentséges életének fontjában mérjük meg erkölcsünket. Lássuk ha heányosok nem vagyunk.
Jaj, mely mocskosnak látszik a mi tisztaságunk! mely haragosnak a mi szelídségünk! mely felfuvalkodottnak a mi alázatosságunk! mely kegyetlennek a mi irgalmasságunk! mely gyarlónak a mi erősségünk, ha a Christus tükörébe nézünk! Oh mely száraznak találtatik a mi sírásunk! mely képmutatónak töredelmességünk! mely fösvénynek adakozásunk! mely torkosnak böjtölésünk! mely változónak állhatatosságunk! mely szófogadatlannak engedelmességünk, ha Christus Urunk erkölcse mellé állanak!”

Celebráns és szubdiákonus

„Szent Ágoston írja, hogy az oktalan állatok érzékenységek erejével sokképpen megelőznek minket. Mert nincs közülünk oly messzelátó, mint a sas; oly erős, mint az oroszlán; oly gyors, mint a nyúl; oly jó szagló, mint a vizsla. Az oktalan állatok öltözve születnek. Magok oltalmazására nékik a természet fogat, szarvat, körmöt vagy gyorsaságot adott, mellyel veszedelmek előtt szaladnak. Mihent születnek: járnak és úsznak, természetek szükségére való eledelt munka nélkül találnak, sőt betegségek orvosságit is mester nélkül ismérik. Minket a természet fegyvertelenül és mezítelen vetett a sok veszedelmek közé. Öltözetünket juhoktúl, bogaraktúl, barmoktúl kell várnunk: hogy kenyeret ehessünk, száz különböző munkával kell fáradnunk, és az elégséges nem volna, ha oktalan állatok segítsége nem járul szántásunkhoz. Eledelünk és táplálásunk halak, madarak, barmok halála nélkül nem lehet. Azért hogy egynéhány esztendőt éljünk, sok ezer halállal mehet végbe. És mikor születünk, semmit nem tudunk; semmit nem mívelhetünk magunk javára valót.” 

Credo

„És jusson eszedbe, hogy öröktűl fogva semmi voltál, és magadtúl örökké semmi lettél volna: hanem Isten, ingyen nyújtott kegyelméből, mindenható erejével, semmiből teremtette az eget, földet és az emberi nemzetet.
Teremtésünk után is, magúnktúl semmik vagyunk: mert ha szünetlen nem tartana Isten; ha csak szemeit elfordítaná rólunk, mingyárt semmivé lennénk. (…) úgy vesszük Istentűl létünket, hogy szünetlen az ő hatalmas kezével tartatunk. Es miképpen ha a setét házból kiviszik a gyertyát, ottan elfogy és megszűnik benne a világosság; miképpen a szó csak addig tart míg szól valaki, mihent a szóllástúl megszűnik, ottan elfogy a szó és semmivé lészen: úgy mi minnyájan, semmisedünk és elfogyunk, ha megvonsza kezét tőlünk az Isten.”

 

Confiteor

„Az orvos-doktorok több betegséget találtak az emberi testben, hogysem napot az esztendőben: és a sok újítás miatt, még most sem értek véget a nyavalyák számlálásában. Mert nincs oly ízecske, nincs oly részecske testünkben, melynek magán való nyavalyái és keserves fájdalmai nem volnának.”

Kivonulás előtt

„Szent Isten, nyisd meg lelki szemeinket, hogy ismerjük magúnkat. Elsőben pedig az én elmémet mennyei fényességeddel világosítsad, hogy amit mondottam és valóságos igazságnak itílek, azt ne csak értsem és tudjam, hanem azokból magamat megalázzam, méltatlan voltomat érezzem: hogy miképpen megdicsíréd a maga-megalázó Keresztelő Jánost, úgy minket is megdicsírj szent Atyád előtt. Ámen.”


A szentmise után a papok, az asszisztencia, a kórus, valamint a káptalanhoz közel álló személyek, „koccintós” agapéval zártuk az estét.

Barátokkal az agapén


(A prédikáció teljes szövege: Pázmány Péter: Válogatott prédikációk. Osiris, Bp., 2004.
Utolsó fotó: RZ.)



2010. október 30., szombat

Papokért 1.

Az alább következő imát az egyik kedvenc nénim nyomta a kezembe a templomban. A holnapi naptól kezdve – ami a hagyományos naptár szerint Krisztus Király vasárnapja – 40 napon keresztül fogom minden reggel elmondani ezt az imát egy bizonyos papért. Úgy látom, ő most hivatásának veszedelmei között vergődik. Külső hatás miatt lelkének tisztasága veszélyben forog, és a lelkek üdvösségét sem azzal a lelkesedéssel szolgálja most, mint néhány éve, amikor őt megismertem. Szívből kívánom neki ezzel az imádsággal is, hogy a veszedelmek helyett a hivatás öröme verjen gyökeret a szívében, s arcára üljön ki újra ennek az örömnek tanúságtevő mosolya.  
Aki tudja, miről, kiről van szó, vagy ismer máshol hasonló helyzeteket, csatlakozzon bátran!
(Az imához az ötletet egy másik papért nemrégiben felajánlott negyvennapos rózsafüzér-imádság adta.)


Isteni Üdvözítőnk, Jézus Krisztus, aki megváltói művedet papjaidra, mint helyetteseidre bíztad, felajánlom Neked szentséges Anyád keze által papjaid és papnövendékeid szent életéért, különösen is ……………… atyáért, a mai napon minden imádságomat, munkámat, örömömet, áldozatomat és szenvedésemet, a Tiéddel egyesítve.
Adj nekünk valóban szentéletű papokat, akik a te isteni szereteted tüzétől lángragyulladva csak a te nagyobb dicsőségedet és a mi lelkünk üdvösségét keresik.
Mária, papok anyja és királynője, oltalmazz meg minden papot hivatásának veszedelmei között, és a szegény eltévelyedetteket is vezesd vissza jóságos anyai kézzel isteni Fiadhoz. Amen.




(Kiemelések tőlem.
A kép csak illusztráció.)

2010. október 19., kedd

Venerabilis traditio

Újra a női felolvasásról

Institutio Lectoris et Acolythi, iuxta venerabilem traditionem Ecclesiae, viris reservatur.”

(„A lektor és az akolitus intézménye, az Egyház tiszteletreméltó hagyományának megfelelően, férfiaknak tartatik fenn.” Kiemelés tőlem.)

 ♦

Ezt a mondatot VI. Pál (!) pápa írja le 1972-ben (!), Ministeria quedam kezdetű motu propriójában.
Jól tudom, nincs jogi jelentősége napjaink liturgiájában ennek a gondolatnak, és nincs jogi akadálya annak, hogy a szentmisén nők végezzék a felolvasói szolgálatot. De talán mégis illő lehet keresztény életünk és gyakorlatunk minden területén, így a liturgiában is kellő tisztelettel és szeretettel szívünkbe fogadni a szabályzatok betűje mellett az egyház hagyományát is, amelyet még a zsinat pápája sem tartózkodott a venerabilis jelzővel illetni.
A férfiak és nők közötti feladatmegosztás a liturgiában korántsem jelent valami elferdült „hímsovinizmust”, ahogyan azt manapság sajnos sokan értelmezik. Inkább tekinthetjük ezt a mindennapi élet természetes szerepmegosztásainak tükröződéseként. Mert férfinak és nőnek teremtett az Úr, és csodálatos alkotói bölcsességgel rendezte el férfi és nő feladatait. Elég a családra gondolnunk. Feladata van a férfinak, feladata van a nőnek, amit butaság volna felcserélni, a kettő egymást kiegészíti, egymás nélkül csonka lenne, és így együtt alkot egy egészet.
Nézzünk Máriára, a legcsodálatosabb nőre, aki mindig tudja, hol a helye. Nézzük csak őt a keresztúton. Nem veszi ki fia keresztjét a cirenei Simon kezéből, azzal a felkiáltással, hogy „többet szolgálhasson”. Jól tudja, más az ő feladata. Anyai tekintete távolabbról kíséri szeretett fiát a legfájdalmasabb úton. S vajon kisebb szolgálat-e ez, mint a cireneié? Aligha. Enélkül a szeretve kísérő tekintet nélkül éppúgy összeomlott volna a szenvedő Úr, mint Simon erős vállának kereszthordozó segítsége nélkül.
Hát valahogy így a liturgiában. Szép, ha férfiak veszik körül az Igét és a Szent Testet. Miközben nem kicsi a nők feladata sem. Kissé távolabbról, imádságos anyai szeretettel kísérni a szentmisében közénkszülető Jézust és minden egyes felszentelt szolgáját – hát van ennél szebb szolgálat? S mondhatjuk, hogy ez a szolgálat „mulieribus reservatur”, minthogy az anyai szeretet képességével a Teremtő különösképpen a nőket áldotta meg.





Persze női felolvasás és női felolvasás között is vannak különbségek. Más, ha szerzetesnővér áll az ambónál, és más, ha feltűnő és nem illő öltözéket viselő világi hölgy. Más, ha férfi felolvasó hiányában valóban a pap segítése a női felolvasás célja, és megint más, ha két-három ministráns férfi jelenlétének ellenére is kierőszakolja magának a „jogot” egy nő a „szolgálatra”. Jó lenne, ha éreznék ezeket a különbségeket a szentmisét bemutató és a szolgálatokat elosztó papok is.

De mégjobb lenne, ha ki-ki a szívében érezné, mennyire gazdag és bölcs, mennyire igazságos és illő, és mennyire tiszteletre méltó az Egyház tradíciója, amelyből értő és nyitott szívvel sokat tanulhat a mai liturgia.

(Kép: CLSMA)


2010. október 8., péntek

Emmánuel

A szívbéli világosságról

Milyen korán sötétedik már! – tör fel a bánatos sóhaj az egyik idős asszonyból a templomból hazafelé menet. A másik asszony, nála jóval idősebb, „nyúzottabb”, azonnal válaszol: – Itt van belül a világosság! – mondja szinte korholóan társának, és a szívére mutat. – Itt van; ha világos van kint, ha sötét!


Valóságos párbeszéd volt ez, melynek fültanúja voltam, s elszégyelltem magam. Mennyire sokat panaszkodunk a külvilágra. Én is. Ha sötét van, az a baj. Ha túl meleg van, az a baj, ha esik az eső, akkor éppen az a baj. Idegeskedem, ha túl sok ember van körülöttem, de ha épp egyedül vagyok, akkor meg azért szomorkodom. Ha lefagy a számítógép, ha nem jön a villamos, vagy ha késik a másik a találkozóról, ezeken is mind lehet bosszankodni. 
De nagyobb baj, hogy nemcsak az aktuális közérzete alakulásáért teszi az ember felelőssé a külvilágot. Életünk igazi nagy problémáinak megoldását is kívül, a világban keressük. Mindig jól meg tudjuk mondani, milyen körülmény hiányzik éppen a boldogsághoz. És mindig meg tudjuk győzni magunkat, hogy ha ezt vagy azt jól elrendeznénk magunk körül, akkor elégedett és boldog lenne az életünk.
Ezért hát állandóan rendezkedünk is. Kívül.
Mint a betániai Márta, túl sok mindennel foglalkozunk. Pedig csak egy dolog az igazán fontos…
Ha az Úrra tekintesz, ha első helyre teszed Őt az életedben, akkor minden más szépen elrendeződik” – annyiszor halljuk ezt a mondatot homíliában, lelkivezetésben, hogy kívülről fújjuk már. És mégis. Mégis bosszankodunk-szomorkodunk apró vagy nagyobb dolgokon, mégis félünk, amikor döntést kell hozni, és mégis sírunk, ó mennyire sírunk, amikor egy-egy jóbarát vagy fontos személy elmarad mellőlünk. 

S mennyivel inkább nagy a riadalom az ember lelkében, hiszen nemcsak a télbe forduló természet hosszú estéinek sötétsége nehezedik ránk, hanem egy másfajta sötétség is: a világ hitetlenségéé, az ürességé, a szeretetlenségé.
A világot teremtő Isten dönthetett volna akár úgy is, hogy porból vétetett és porrá leendő teremtményeit a mennyek magasából szemléli csupán. De Ő nem így döntött. Úgy döntött, hogy ideköltözik hozzánk és velünk marad a világ végezetéig. Emmánuel. Velünk az Isten. Csodálatosan kenyerünkbe rejtőzött, hogy mindennapi táplálékunk lehessen. 

Ha pedig ez így van, akkor valóban változhatatlanul benne él a világosság az emberi szívben – ahogy ez az egyszerű bölcs asszony megérezte – legyen a világban akár ”világosság”, akár „sötétség”.


2010. október 6., szerda

Latin ♥

Elkezdtem készülni a latin nyelvvizsgára.
Jó szívvel és nagy örömmel, mert nagyon kedves számomra ez a nyelv.



Jöjj, Szentlélek!


2010. szeptember 30., csütörtök

Keresztülszúrva

Mindig azok tudnak a legjobban megbántani, akiket a legjobban szeretünk. Tőlük a legapróbb tüskét is úgy érzékeljük, mintha csak hatalmas kést szúrnának belénk.

Fáj, amikor ártatlanul veszítjük el valaki bizalmát, aki nagyon fontos nekünk. Amikor ő mások – valótlan – állításaiból ítél meg bennünket, anélkül, hogy lehetőséget adna igazságunk megvédésére. Amikor ő szeretetteljes közeledésünkre cinikus lenézéssel válaszol. Amikor ő őszinte felebaráti szeretetünket valami ferde és zavaros érzelemnek könyveli el. Amikor ő, bár nyilvánvalóan elítél, kérdésünkre: Mi a baj? így felel: Semmi…, bebetonozva ezzel az egyetlen csatornát, ami kommunikációhoz, tisztázáshoz, a bizalom és a szeretet helyreállításához, magyarán a Gonosz pofoncsapásához vezethetne. Az ember ilyenkor olyan kétségbeesetten tehetetlen.

Így érzem magam most, keresztülszúrva egy szeretett személy tüskéjével, aki másoknak hitt, s nem kíváncsi az igazságra.
Egy kedves barátnőm ezt szokta mondani: ha valaki megbánt, az azért van, mert imádkoznod kell érte!, a gyóntatóm pedig ezt: ha valaki megbánt, te keress mentséget számára! Ezeket a mondatokat forgatom a fejemben, s próbálom megvalósítani. Talán nem is megy olyan rosszul. Mentséget már találtam. Az ima is beindul lassan… Talán azért megy ilyen könnyen, mert tényleg nagyon szeretem az illetőt…

Tényleg nagyon szeretem? Biztosan? „A szeretet… nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel… mindent eltűr… mindent elvisel.” (1Kor 13,5-7). Kemény beszéd. Van hova fejlődnöm. És biztosan érdemes is. Mert az ilyen szeretet talán tényleg meghozza a gyümölcsét előbb-utóbb – a másik ember szívében is.



2010. szeptember 29., szerda

Vasárnap

Az elmúlt vasárnap egy kicsit rendhagyó volt a hagyományos rítusú misét látogató hívek számára: kivételesen sem megszokott templomunk, sem megszokott papunk nem tudott rendelkezésre állni. Ezért a Sziklatemplom Szent István kápolnájában mutatta be a szentmisét a Szent Mihály Laikus Káptalan egy másik klerikus tagja. A kicsi hely és a kápolna fizikai adottságaiból származó egyéb kényelmetlenségek ellenére a szentmise egyszerűen gyönyörű volt.



Mária Magdaléna nagy örömére és büszkeségére – a tradíciónak megfelelően – én is kendőt kötöttem…

a csodálatos Anna nénivel...

 Mivel a szentmise időpontja se a megszokott volt, hanem annál jóval később, a szokásos palacsintázós agapé is elmaradt. Így két sétálóskedvű jóbaráttal nekivágtunk a budai utaknak – immár sötétben és szeles hidegben. Becsülettel legyalogoltuk a távot a Gellért tértől a Moszkva térig, aztán a Széna téri palacsintázóban kötöttünk ki, ahol aztán mégiscsak bepótoltuk a palacsintázást és a kólázást.

Mint három korcsmatöltelék... :-))

Kívánok magunknak és mindenkinek ilyen szép, vidám és áldott vasárnap délutánokat!!!

(Képek: Mária Magdaléna)

 

2010. szeptember 25., szombat

"Bölcsességet szól az igaz szája..."

Szentjeink közelében

Milyen gazdag bőséggel tárja elénk az Úristen az Ő szentjeinek példáját! Mennyi szépet tanulhatunk tőlük ezekben a napokban!


Csütörtökön John Henry Newman boldoggá avatott bíboros tiszteletére celebrált szentmisén vehettünk részt, amelyet a régi rítus szerint mutatott be Barsi Balázs atya. Prédikáció helyett Newman egyik beszédét hallottuk, amelynek gazdag lelki bőségéből csak egy gondolatot emelnék ki: a különbségtételt névleges keresztények és igazi keresztények között. Mindkettő gyönge, mindkettő vétkezik, mindkettő kevésbé hívő, mint amilyennek vallja magát. A különbséget a bíboros abban látja, hogy az igazi keresztény kizárólag az igazságot keresi, míg a névleges keresztény más szempontokat, célokat is beenged az életébe. Bűnei miatt a névleges keresztény mentegetőzik, kifogásokat keres Isten előtt, miként tette azt Ádám az ősbűn után. Az igazi keresztény vétkeit kifogások nélkül tárja gyógyításra Teremtője elé.

 John Henry Newman

Úgy hiszem, miközben Newman e gondolatait hallgattuk Barsi atya tolmácsolásában, mindannyian feltettük magunkban a kérdést: És én, Uram, vajon melyik kategóriába tartozom? Vajon őszinte vagyok-e egészen, Te vagy-e, Uram, a szívem közepében? Vagy csak vallom nagy hitemet, miközben gondolataimat gyakran elragadják Tőled világias szándékok, célok?
Bennem egy gondolat dolgozott a homíliát hallgatva: Isten óvjon bennünket attól, hogy farizeus módjára magunkat igazi kereszténynek, embertársainkat pedig névleges kereszténynek gondoljuk. De segítsen bennünket Ő, hogy névleges keresztényekből egyre inkább igazi keresztényekké váljunk, hogy szívünkben egyre inkább azt hordozzuk, amit szánkkal megvallunk.


Pénteken este pedig egy Szent Gellért tiszteletére bemutatott szentmisén vettünk részt iskolatársaimmal a Szent Gellért Plébániához tartozó, bencés közösség által ellátott kápolnában. A homília a vértanú életéből azt emelte ki, vajon mit tanulhatunk tőle mi. Legfőképpen: alázatos bűnbánatot. Őszinte sajnálkozást vétkeink felett, amit olyannyira ritkán tanúsítunk manapság, akár Isten, akár embertársaink felé. Azonkívül pedig: indulataink fékezését. Szent Gellért püspök hirtelenharagú olasz férfiú volt, haragja után azonban mindig hamar megnyugodott, s szavait és cselekedeteit nem az indulat vezérelte.

Szent Gellért
Szent Gellért vértanú és Boldog János Henrik, könyörögjetek érettünk!

(képek: google)


2010. szeptember 19., vasárnap

Az öröm ideje

Karácsony szeptemberben (???)

Először sokk, aztán felháborodás. Végül valami tenni akarással vegyes sajnálat egyes világfiak és az üzleties szemléletű emberek iránt.
Néhány napja – szeptember közepén (!) - betértem egy közepes méretű ajándékboltba, és megdöbbenve láttam, hogy a boltot elárasztották a karácsonyi áruk. Mikulásokat, rénszarvasokat formázó ajándéktárgyak, havas tájakat ábrázoló csillogó-villogó edények díszelegnek a polcokon. A keresztény(nek látszani akaró) giccses gyermek-Jézus szobrokról most inkább nem beszélek, az megint más téma…
„Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt” – írja a Prédikátor. Mondhatjuk tehát, hogy ideje van az ősznek, és ideje van a Karácsonynak. A bölcs ember mindent a maga idejében tesz, és mindennek a maga idejében örül. Így minden időben van mit tennie és van minek örülnie. Nem tűnik bölcs szándéknak szeptemberre hozni a Karácsony örömét. Szeptemberben annyi mindennek örülhetünk: a Veni Sancté-nak, az iskolába siető apróságoknak, a hulló faleveleknek, az ezerszínű természetnek, az őszi esőnek, a nyárutói napsütésnek. Ideje van ennek az örömnek. S ideje van a karácsonyi várakozás örömének is: erről szól az advent. Aki már szeptemberben elkezdi kimeríteni a karácsonyi várakozás örömének idejét, az lemarad az ősz öröméről, és lemarad az advent öröméről is.
Hát ezért a sajnálat.
„Elnéztem a vesződséget, amit Isten az emberek fiainak ad, hogy bajlódjanak vele. Mindent ő tesz, a maga idejében. Adott ugyan nekik (némi) fogalmat az idő egész folyásáról is, de anélkül, hogy az ember elejétől végig fel tudná fogni, amit az Isten tesz. Ekkor megértettem: nem tehet jobbat az ember, mint hogy örüljön…” (Préd 3,10-12)
Az igazi öröm pedig minden pillanatban megadatik, ha bele tudunk simulni Isten idejének folyásába, ha nem akarjuk megelőzni, kikerülni, hanem Vele örülünk mindig éppen annak az örömnek, amit Ő ad nekünk, aminek „ideje van”.
                                

Ősz


2010. szeptember 15., szerda

...akit Te, Szent Szűz, keserves könnyekkel sirattál

Szűz Mária hét fájdalmának szentolvasója


Két évvel ezelőtt ismertem meg a Szűzanya hét fájdalmáról szóló rózsafüzért. Azóta ezt az imát mondom mindennap egy konkrét személyért, Mária irgalmas szeretetébe, közbenjárására ajánlva őt.
A hétfájdalmú rózsafüzért XIII. Benedek pápa hagyta jóvá.
Szép imádságunk lehet ma, a fájdalmas Szűzanya ünnepén. Elimádkozva, átelmélkedve vigaszt nyújt nekünk; égi Édesanyánk szívből átérzi minden szenvedésünket, hiszen nincsen olyan nagy fájdalom, amit ő maga meg ne tapasztalt volna földi életében.

Ez a rózsafüzér 7X7 (+3) kis szemből áll. A kis szemekre Üdvözlégyeket mondunk.

Bevezetés: Miatyánk, Hiszekegy

Az Üdvözlégyekben a titkok:

…kinek bemutatásánál szívedet a fájdalom tőre átjárta
…kivel Egyiptomba futottál
…kit három napig kerestél
…kit a nehéz keresztet vinni láttál
…kit a kereszten függeni láttál
…kit anyai öledben tartottál
…kit eltemettél

Az utolsó három kis szem titka:

    … kit keserves könnyekkel sirattál

Ima a végén:

     Imádkozzál érettünk legfájdalmasabb Szűz.
     Hogy méltók lehessünk a Krisztus ígéreteire.

Könyörgés (befejezés):

Úr Jézus, esedezzék értünk irgalmasságodhoz a boldogságos Szűz Mária, a Te Anyád, kinek szentséges szívét a Te szenvedésed alatt a fájdalom tőre átjárta. Általad, Jézus Krisztus, világ Megváltója, ki a Szentlélekkel egységben élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Ámen.


A hétfájdalmú Szűzanya rózsafüzér


Köszönet Krisztinka barátnémnak, aki két évvel ezelőtt felhívta a figyelmemet erre az imádságra!