Kincs-e az, ami nincs?

If you don’t  have it, you don’t need it

 

Ezt az angol nyelvű feliratot egy kigyúrt világfi pólóján olvastam ma reggel a metrón.

Elgondolkodtatott.

Azt hiszem, könnyen „megkeresztelhető” gondolat.

Hiszem-e, hogy amire tényleg szükségem van, és pont akkor, amikor tényleg szükségem van rá, Isten megadja? Hiszem-e, hogy amihez nem segít hozzá, az nem is olyan lényeges számomra? S hiszem-e, hogy ha egy igaz kincset elvesz tőlem, akkor kegyelméből pont ez a hiány fog kinccsé válni, amelyből újabb üdvös kincsek fognak majd forrásozni?

Ha hiszem, akkor miért a kétségbeesés?

Ha nem hiszem, akkor van hova fejlődni…

Ez a kigyúrt világfi valami fontos üzenetet hozott el. Nekem, nekünk. Nekünk, akik oly sokszor nem merjük hinni, hogy az Isten nem más, mint Gondviselés. Ez az üzenet az életünkről szól. Az életünkről, amelyben minden kinccsé válhat, ha megértjük az üzenetet.

Pillanatok egy kedves napról

Dicsekszem, de az Úrban dicsekszem, megszívlelve a jó apostol figyelmeztetését. :-) Múlt héten került megrendezésre a Sapientia  Főiskolán az intézményi TDK, amelyen első helyet sikerült elérnem – de a zsűri igen nehéz helyzetben lehetett, mert a versenytársak is nagyon ügyesek voltak!

Előadásom témája a szent rend házassági akadálya volt. 

kánonjogász-palánta :-)

 Az előadások után a zsűri és a közönség kérdéseket tehetett fel az előadónak a témájával kapcsolatban. Mindannyian igen kemény kérdéseket kaptunk! Az összes versenyző meghallgatása után a zsűri döntéshozatalra vonult vissza, míg mi az aulában pogácsával és beszélgetéssel oldottuk az – egyébként nem is létező – feszültséget.

Szünetben. Leghűségesebb szurkolóm :-)

Szünetben. Két Hedvig között :-)

 A zsűri jó sokáig tanácskozott… nem csoda, hiszen minden versenyző felkészült volt, érdekes témát hozott és ügyesen válaszolt a kérdésekre. Az eredményhirdetésnél nagyon alapos visszajelzéseket kaptunk, mind az előnyökről, mind a hiányosságainkról, ez utóbbiakat természetesen építő kritika formájában, ami nagyon hasznos volt.

A zsűri, amely nehéz helyzetben volt...

 Az eredményhirdetés után Magdalénával és férjével egy hangulatos, pici budai kávézóban ünnepeltünk, ahol egy pohár finom fehér forró csokit kaptam tőlük. Alig győztük csodálni a csodaszép régi bútorokat, és a falon a teáskanna-gyűjteményt. És a csoki is remek volt. Ez itt a reklám helye: Csészényi Kávézó, Budapest, Krisztina krt. 34. A templommal sréen szemben. Bátran ajánlom!

Egy "csészényi" forrócsoki :-)

 Dicsőség Istennek, és hála a világ legszuperebb témavezetőjének… és persze mindenkinek, aki lélekben és/vagy fizikálisan jelen volt!

(Fotók: Mária Magdaléna)

Emmausz után

"Ekkor megnyílt a szemük és felismerték. De eltűnt a szemük elől." (Lk 24,31)

Időnként bizony csukva van a szemünk, s az Úr megengedi ezt. Csukva van a szemünk, és nem ismerjük fel a másik emberről, hogy ki is ő az életünkben. Levegőnek nézzük, vagy talán még ellenszenvesnek is. Vagy talán nehezen tudunk neki megbocsátani egy régi tüskét.

Aztán valami lassan elkezd változni. Mert az a másik ember türelmesen mellénk áll és szeretete elkezdi nyitogatni késedelmes szívünket és felolvasztani benne a jéghegyeket.

Aztán egyszer csak kimond egy szót, amire – magunk se tudtuk, de – régóta vártunk. És akkor megnyílik a szemünk. És akkor hirtelen világosan meglátjuk, mennyire fontos. És akkor hirtelen feltolulnak bennünk a kérdések, amit meg akarunk kérdezni a másiktól. A válaszok arra, amit valamikor kérdezett és nem tudtunk, nem akartunk válaszolni. És hirtelen annyi mindent el szeretnénk mondani neki.

De akkor meglátjuk azt is, hogy hamarosan el fog tűnni a szemünk elől. Hogy nem maradt idő a kérdésekre és a válaszokra.

Ugye, ismerős a történet? Bizonyosan kedves olvasóim is átélték már egyszer vagy többször…

De mi az, ami vigaszt nyújt? Mi marad… Emmausz után?

Marad az öröme annak, hogy mégiscsak „találkozás” történt.

Maradnak a megtisztító könnyek, amelyek átmossák a lelket.

Marad a könyörtelen, de üdvös figyelmeztetés: tanulni az önzetlenséget, elhinni, hogy máshol, másnak még nagyobb szüksége van arra a másikra, s tanulni a szívből való elengedést.

És marad… a Megtört Kenyér az emmauszi asztalon.