Keresztülszúrva 2.

Mindig azok tudnak a legjobban megbántani, akiket a legjobban szeretünk. Akik valaha biztosítottak szeretetükről, s ez a szeretet valamiféle lelki menedéket jelentett számunkra.

Fáj, amikor a másiknak valamiért – érthetetlen, hogy miért – megrendül a szeretete, a bizalma. Amikor ő, akiről azt gondoltuk, hogy nagy vonalakban ismeri a lelkületünket, szándékunkat, egyszercsak érthetetlen és igazságtalan vádakkal vádol. Amikor hátat fordít, pedig tekintetét keressük. Amikor megtört nádszálként, pislákoló lángocskaként állunk előtte, de ő már nem az irgalmasság lelkületével tekint ránk. Amikor igazán a „mélységből” kiáltunk felé, de ő már nem tudja, nem akarja többé meghallani.

Tudom, nem szabad emberekbe túlzott bizalmat helyezni, vagy beléjük akarni kapaszkodni Isten helyett. De talán szabad a jót feltételezni, örvendeni a másik ember szeretetének, bizalmának, segítségének, és talán szabad keresztülszúrva érezni magam, amikor ezeket ártatlanul veszítem el.

És talán szabad e tüskével a szívemben is felállni, és nem „lerázni a port a lábamról”, hanem a magam részéről mégis megpróbálni kitartani ebben a szeretetben.

Emmausz után

"Ekkor megnyílt a szemük és felismerték. De eltűnt a szemük elől." (Lk 24,31)

Időnként bizony csukva van a szemünk, s az Úr megengedi ezt. Csukva van a szemünk, és nem ismerjük fel a másik emberről, hogy ki is ő az életünkben. Levegőnek nézzük, vagy talán még ellenszenvesnek is. Vagy talán nehezen tudunk neki megbocsátani egy régi tüskét.

Aztán valami lassan elkezd változni. Mert az a másik ember türelmesen mellénk áll és szeretete elkezdi nyitogatni késedelmes szívünket és felolvasztani benne a jéghegyeket.

Aztán egyszer csak kimond egy szót, amire – magunk se tudtuk, de – régóta vártunk. És akkor megnyílik a szemünk. És akkor hirtelen világosan meglátjuk, mennyire fontos. És akkor hirtelen feltolulnak bennünk a kérdések, amit meg akarunk kérdezni a másiktól. A válaszok arra, amit valamikor kérdezett és nem tudtunk, nem akartunk válaszolni. És hirtelen annyi mindent el szeretnénk mondani neki.

De akkor meglátjuk azt is, hogy hamarosan el fog tűnni a szemünk elől. Hogy nem maradt idő a kérdésekre és a válaszokra.

Ugye, ismerős a történet? Bizonyosan kedves olvasóim is átélték már egyszer vagy többször…

De mi az, ami vigaszt nyújt? Mi marad… Emmausz után?

Marad az öröme annak, hogy mégiscsak „találkozás” történt.

Maradnak a megtisztító könnyek, amelyek átmossák a lelket.

Marad a könyörtelen, de üdvös figyelmeztetés: tanulni az önzetlenséget, elhinni, hogy máshol, másnak még nagyobb szüksége van arra a másikra, s tanulni a szívből való elengedést.

És marad… a Megtört Kenyér az emmauszi asztalon.

"Ébredj, ember mély álmodból..."

Adventi újrakezdés

Nagyokat tudunk álmodni. Mindenféléket. Egyes álmok a jövőre vonatkoznak, másokkal a múltat sírjuk vissza. Vannak reálisak, vannak elérhetőek, és vannak álmok, amikről jól tudjuk, hogy álmok maradnak, mégis szeretünk elidőzni mellettük, bennük. Vannak álmaink, amelyek előrelendítenek, értelmes célt adnak, és vannak olyanok is, amelyek visszahúznak egy ártalmas és képlékeny álomvilágba.

Én most arról az álomról szeretnék írni, amellyel visszaálmodunk magunk mellé egy szeretett személyt, aki valamilyen fontos szerepet töltött be az életünkben, de önszántából kilépett ebből a szerepből. Lehet távoli vagy közeli ismerős, lehet családtag vagy barát, egy szerelem, lehet egy fontos tanár vagy mentor. Vagy épp egy lelkiatya.

Néha alkotó dolognak tűnik az elszakadt fonal két végét két kézzel szorítani, összetartani, és kérni Istent, hogy mindenható kegyelme forrassza össze a szakadást. A hűség szép erény, s akkor értelmezhető igazán, amikor problémák vannak. De szép az is, ha az ember hosszú hónapok, vagy – horribile dictu – évek hűséges és kitartó vissza-könyörgő imái után észreveszi végre az elengedés idejét. 

Ébredj, ember.

Az elengedés szomorú, de gyümölcsöző ez a szomorúság, öröm fakad belőle. Belőle táplálkozik az újnak az elengedés által megnyíló lehetősége. Valahogy úgy, mint a színek játéka az adventi oltáron: elmúlt bűneink siratásának liláját kezdettől fogva át-átszövi a közelgő tisztaság fehérsége. Így, ha egy szívünknek kedves személy miatt az elhagyottság, az értelmetlenné vált hűség lila szomorúságába öltözködik is a lelkünk, ezen a sötétes öltözeten is átragyog egy új hűség reménye.

Ébredj, ember. Szeretettel elsirattad azt, aki volt; most már fordulj nyitott kézzel, nyitott lélekkel az új lehetősége felé.

 

(Lásd még Nicolasának az álmaink elengedéséről szóló írását, amely megerősítette bennem a fenti gondolatokat. Köszönet érte!)

Keresztülszúrva

Mindig azok tudnak a legjobban megbántani, akiket a legjobban szeretünk. Tőlük a legapróbb tüskét is úgy érzékeljük, mintha csak hatalmas kést szúrnának belénk.

Fáj, amikor ártatlanul veszítjük el valaki bizalmát, aki nagyon fontos nekünk. Amikor ő mások – valótlan – állításaiból ítél meg bennünket, anélkül, hogy lehetőséget adna igazságunk megvédésére. Amikor ő szeretetteljes közeledésünkre cinikus lenézéssel válaszol. Amikor ő őszinte felebaráti szeretetünket valami ferde és zavaros érzelemnek könyveli el. Amikor ő, bár nyilvánvalóan elítél, kérdésünkre: Mi a baj? így felel: Semmi…, bebetonozva ezzel az egyetlen csatornát, ami kommunikációhoz, tisztázáshoz, a bizalom és a szeretet helyreállításához, magyarán a Gonosz pofoncsapásához vezethetne. Az ember ilyenkor olyan kétségbeesetten tehetetlen.

Így érzem magam most, keresztülszúrva egy szeretett személy tüskéjével, aki másoknak hitt, s nem kíváncsi az igazságra.

Egy kedves barátnőm ezt szokta mondani: ha valaki megbánt, az azért van, mert imádkoznod kell érte!, a gyóntatóm pedig ezt: ha valaki megbánt, te keress mentséget számára! Ezeket a mondatokat forgatom a fejemben, s próbálom megvalósítani. Talán nem is megy olyan rosszul. Mentséget már találtam. Az ima is beindul lassan… Talán azért megy ilyen könnyen, mert tényleg nagyon szeretem az illetőt…

Tényleg nagyon szeretem? Biztosan? „A szeretet… nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel… mindent eltűr… mindent elvisel.” (1Kor 13,5-7). Kemény beszéd. Van hova fejlődnöm. És biztosan érdemes is. Mert az ilyen szeretet talán tényleg meghozza a gyümölcsét előbb-utóbb – a másik ember szívében is.