Keresztülszúrva 2.

Mindig azok tudnak a legjobban megbántani, akiket a legjobban szeretünk. Akik valaha biztosítottak szeretetükről, s ez a szeretet valamiféle lelki menedéket jelentett számunkra.

Fáj, amikor a másiknak valamiért – érthetetlen, hogy miért – megrendül a szeretete, a bizalma. Amikor ő, akiről azt gondoltuk, hogy nagy vonalakban ismeri a lelkületünket, szándékunkat, egyszercsak érthetetlen és igazságtalan vádakkal vádol. Amikor hátat fordít, pedig tekintetét keressük. Amikor megtört nádszálként, pislákoló lángocskaként állunk előtte, de ő már nem az irgalmasság lelkületével tekint ránk. Amikor igazán a „mélységből” kiáltunk felé, de ő már nem tudja, nem akarja többé meghallani.

Tudom, nem szabad emberekbe túlzott bizalmat helyezni, vagy beléjük akarni kapaszkodni Isten helyett. De talán szabad a jót feltételezni, örvendeni a másik ember szeretetének, bizalmának, segítségének, és talán szabad keresztülszúrva érezni magam, amikor ezeket ártatlanul veszítem el.

És talán szabad e tüskével a szívemben is felállni, és nem „lerázni a port a lábamról”, hanem a magam részéről mégis megpróbálni kitartani ebben a szeretetben.

Öröm, tüskék, alázat...

Vallomások egy tartalmas nyár után

Keveset írtam a nyáron, gondolom, észrevették a kedves olvasóim. Ennek gyakorlati oka, hogy két év keserves munkanélküliség után munkába álltam végre, és az új időbeosztásom még nem állt össze teljesen… Ezúton elnézést és türelmet kérek azoktól is, akiknek elmaradt e-maillel tartozom még…

A másik ok, hogy nagyon-nagyon tartalmas volt számomra ez a nyár, lelki, hitbeli szempontból is, és egyelőre még keresem a szavakat. Pozitív és negatív értelemben is igaz a tartalmasság.

Öröm, szomorúság, építkezések, összeomlások, ajándékok, veszteségek…

Nagy imameghallgatások, amelyekről remélem, egyszer majd tanúságot is tudok tenni…

Saját korlátaim, gyengeségeim megtapasztalása, amelyeket mások korlátainak tükrébe nézve láttam és értettem meg.

Csalódás és tüske, amelyeket ÉN OKOZTAM valakinek, akinek pedig segíteni szerettem volna…

Sok vidámság és derű is.

Kaptam olyan ajándékokat Istentől, amelyekre vágytam, de nem mertem kérni…

Útkereszteződések, döntéshelyzetek, hogyantovább-ok.

Tanulom az alázatot, ami a fájdalomban nagyon könnyű, az örömökben, jó helyzetben nagyon nehéz…

Tanulom a bocsánatkérést… először a bocsánatkérést embertársamtól, akit nagyon szeretek és megbántottam, s remélem, egyszer majd Istentől is igazán őszintén… 

Hát valahogy így.

Igyekszem most már visszazökkenni, és újra rendszeresen megosztani gondolatokat, élményeket.
És kérem szépen imáitokat.

Emmausz után

"Ekkor megnyílt a szemük és felismerték. De eltűnt a szemük elől." (Lk 24,31)

Időnként bizony csukva van a szemünk, s az Úr megengedi ezt. Csukva van a szemünk, és nem ismerjük fel a másik emberről, hogy ki is ő az életünkben. Levegőnek nézzük, vagy talán még ellenszenvesnek is. Vagy talán nehezen tudunk neki megbocsátani egy régi tüskét.

Aztán valami lassan elkezd változni. Mert az a másik ember türelmesen mellénk áll és szeretete elkezdi nyitogatni késedelmes szívünket és felolvasztani benne a jéghegyeket.

Aztán egyszer csak kimond egy szót, amire – magunk se tudtuk, de – régóta vártunk. És akkor megnyílik a szemünk. És akkor hirtelen világosan meglátjuk, mennyire fontos. És akkor hirtelen feltolulnak bennünk a kérdések, amit meg akarunk kérdezni a másiktól. A válaszok arra, amit valamikor kérdezett és nem tudtunk, nem akartunk válaszolni. És hirtelen annyi mindent el szeretnénk mondani neki.

De akkor meglátjuk azt is, hogy hamarosan el fog tűnni a szemünk elől. Hogy nem maradt idő a kérdésekre és a válaszokra.

Ugye, ismerős a történet? Bizonyosan kedves olvasóim is átélték már egyszer vagy többször…

De mi az, ami vigaszt nyújt? Mi marad… Emmausz után?

Marad az öröme annak, hogy mégiscsak „találkozás” történt.

Maradnak a megtisztító könnyek, amelyek átmossák a lelket.

Marad a könyörtelen, de üdvös figyelmeztetés: tanulni az önzetlenséget, elhinni, hogy máshol, másnak még nagyobb szüksége van arra a másikra, s tanulni a szívből való elengedést.

És marad… a Megtört Kenyér az emmauszi asztalon.

A Getszemáni és a feltámadás

„Simon, alszol? Egy órát sem tudtál virrasztani velem?”

(Mk 14,37)

Arról sokat beszélünk, hallunk, hogy a kereszt, a szenvedés szükségszerű része életünknek, és egyetlen lehetséges utunk az örök élet felé. Ahogyan Jézusnak nem adatott az Atyától más út a megváltásra, úgy számunkra sincs feltámadás anélkül, hogy életünkben meg ne tapasztalnánk a fájdalom, a szenvedés keserves kínjait. Életünk „nagypénteki” drámáinak helyét Jézus egyszer s mindenkorra megmutatta nekünk.

Kevesebbet gondolunk azonban arra, hogy a megváltás teljességéhez a keresztreszegezettség fájdalmán kívül hozzátartozik egy másik fájdalom: a Getszemáni kert magánya, elhagyatottsága, meg nem értettsége. A nagycsütörtöki dráma. Ezt a borzalmas fájdalmat átélte az Úr, és – nem nagyobb a szolga uránál – átéljük mi is valamennyien, legalább egyszer az életünkben, a feltámadás felé vezető utunk szükségszerű részeként.

Amikor nagy fájdalommal a szívedben ott vagy egy nehéz helyzetben, és azon tűnődsz, vajon miért nincsenek most ott veled azok, akiknek ott kellene lenniük, miért nem tudnak „egy órát sem virrasztani” veled, miért nem tudnak legalább fizikai jelenlétükkel, vagy ha már azzal sem, legalább megértő szavaikkal vigaszt nyújtani abban a legnehezebb órádban – amikor ezt a fájdalmat éled át, nem valami új tapasztalatot élsz át: Jézus Getszemáni fájdalma ez, amely – ki tudja – talán még a szögeknél is jobban szúr, s a keresztfánál is nagyobb súllyal nehezedik a vállra.

De a tanítványok, a kedvesek nem szeretetlenségből hagyják magára a szenvedőt. Egyszerűen nem értik, mi ez az egész. Nem értik a drámát, a küzdelmet. Nem értették Jézusét sem, s ma – mert nem nagyobb a szolga uránál – nem értik a tiédet sem.

Szomorúságod rettenetes getszemáni magányában erre gondolj.

S még valamire. Az elhagyottság e tapasztalata elkerülhetetlen része a passiónak. Része annak az útnak, ami a feltámadás felé vezet, az örök élet felé, amelyhez ezen kívül más út nincs.

És ez – örömhír.

Igazi Karácsony

Valahogy elfelejtettük a szeretetet. Nem azt a töredékes, jószándékú, igyekvő szeretetet, amivel egymást próbáljuk szeretni itt a földön – az még bennünk él, tápláljuk, próbálkozunk vele, több-kevesebb sikerrel. Hanem azt felejtettük el, hogy a tökéletes Szeretet, a világot alkotó, fenntartó, széppé tevő Szeretet mindennap hozzánk jön, velünk van, s hogy ezt ünnepeljük mindennap, minden percben, és ezt ünnepeljük Jézus születése napján is. Sok-sok jó ember, jó család ül együtt Karácsony este, és valahogy nem tud mit kezdeni az egésszel, egyszerűen azért, mert már nem emlékezünk erre a Szeretetre.

Amikor egy kedves jó lélek meghívott, hogy az idei Karácsony estét nála töltsem, egy pici hegy tetején épült kis kollégiumban, még nem sejtettem, mibe fogok csöppenni. Csak abban voltam biztos, hogy örülni fogok mindennek, amit látok, és mindenkinek, akivel találkozom. Aztán estefelé a nővérekhez, akik bennünket is vacsorára hívtak, egy csapat gyerek toppant be. Majdnem olyanok, mint azok a gyerekek, akik ilyenkor családi körben ülnek a karácsonyfa mellett. De csak majdnem olyanok. Mert ezek a gyerekek – fogyatékosak.

Nem volt nehéz feloldódni közöttük. Nyitottak, barátságosak. A kis kápolnába „berontva” azonnal lelkes éneklésbe fogtak. Énekeltek, zengtek karácsonyi énekeket, kicsit ügyetlenül, nagyon hamisan – de a kegyelem által megnyitott fülünknek, szívünknek mégis angyalszó volt ez az ének.

Ezekkel a gyermekekkel újra át lehet élni a régi, gyermeki örömöt. A várakozást. Az izgalmat. A millió kérdést – hogy néz ki egy angyal, honnan jön, hol veszi az ajándékot, - ó, vajon elég jó voltam-e…

És végül nekünk, jelenlévő felnőtteknek, nekünk adatott meg, hogy megláthattuk, hogy „hogy néz ki egy angyal”. Volt egy kislány, súlyosan fogyatékos, aki megérkezve egyenként mindannyiunkhoz odarohant és a nyakunkba csimpaszkodott. Hatalmas szeretettel. Azt hiszem, ez a gyermek aznap éjjel elhozott nekünk egy darabot a mennyországból. Mert megmutatott nekünk egy másféle szeretetet, mint amilyen a mi töredékes, próbálkozó szeretetünk. Ez a gyermek nem nézte, szép vagy-e vagy sem, jó voltál-e vagy kevésbé, viszontszereted-e vagy sem, semmit nem nézett, nem kérdezett, egyszerűen csak szeretett, azért, mert vagy. Így szeretett bennünket aznap éjjel ez a gyermek. Éppúgy, mint az a Gyermek, akinek születésén örvendeztünk.

            Én azt hiszem, ez az igazi Karácsony.

És hiszem azt is, hogy ennek a pici kislánynak az ölelésében az a Szeretet ölelt át bennünket, aki egykor megjárta értünk a hideg jászolt; s az a Szeretet, aki néhány órával később, az éjféli szentmisén, szolgájának kezében megjelent és felragyogott – ajándékul minden jószándékú embernek.

Éjféli szentmise
(Sziklatemplom, 2008)

Szeretethimnusz - ahogy bennem él

Gondolatok, olvasóimnak szeretettel

A  szeretet tapintatos. Gyengéden közelít, rejtező jelenlét.
A szeretet szelíd. Nem kér, nem követel, nem kér számon.
A szeretet kitartó. Nem vonódik vissza, ha nem talál azonnal magához méltó viszonzásra a szeretettben.
A szeretet kőszikla. Nem képlékeny érzelem, hanem szilárd elhatározás.
A szeretet irgalmas. A végtelenségig megbocsátásra kész.
A szeretet figyelmes. Szükségben közel jön, szomorúságban együttérez, vigasztal.
A szeretet bátorságos. Nem fél sem ellenállástól, sem megsebzettségtől, sem közönytől.
A szeretet állhatatos. Ha tépik, szaggatják, állva marad akkor is.
A szeretet öröm-hozó. Felfedi örömét, felüdít.
A szeretet béke-adó. Csendességében rejtőzik békéje, mely átjár. 
A szeretet befogadó. Átölel, védelmez, menedéket nyújt.
A szeretet reményteljes. Nem szűnik meg remélni a szeretett másikban.
A szeretet egyszerű. Tiszta, világos, áttetsző, nincs benne semmi bonyolult, sem méricskélés, sem taktika.
A szeretet áradó. Szeretetet szül, szeretetté formál.
A szeretet nagylelkű. Tékozolva ajándékozza magát.
A szeretet áldott. Isten áldása rajta, és maga is áldás.
 

Mese

A kis bárányról, a jólelkű pásztorról és a szeretetről

A kis bárány már jó ideje éldegélt az Úr Jézus zöldellő legelőjén. Sok-sok szeretetet kapott a többi kis báránytól, a nagy bárányoktól és a pásztoroktól. Így aztán elég jól érezte magát a bundájában. Csak éppen nem merte volna hinni, hogy benne is van jóság és szeretet, mert egyszer régen valaki azt mondta neki, hogy ő semmire se jó…

Egy szikrázóan hideg, derült, égszínkék adventi reggelen a kis bárány összeakadt egy jólelkű pásztorral, aki a szeretetről beszélt neki. A kis bárány szomorúan így szólt:

– Bennem nincs szeretet…

A jólelkű pásztor azonban így válaszolt:

– De én tudom, hogy van…

A kis bárány akkor nagyon meglepődött. Aztán egy icipicit felemelte mindig leszegett fejét, és így ugrándozott tovább. Közben potyogtak a könnyei az örömtől és a hálától, mert már tudta, hogy benne is van valami érték: magában hordozza a szeretetet…

♦

Mennyivel erősebb a jó, mint a rossz! Mekkora hatalma van a jónak a rossz fölött! Hosszú évek megrögzült sötétsége tud hirtelen elkezdeni derengeni, csupán egyetlen mondatától egy olyan embernek, aki Isten szemével néz ránk, aki hisz bennünk, aki töredékességünk szürke álarca mögött meglátja bennünk a halványan rejtőzködő jóságot.

Régebben sokat ízlelgettem Szent Pálnak ezt a figyelmeztetését: „Ne hagyd, hogy a rossz legyőzzön téged; te győzd le a rosszat jóval!” (Róm 12,21) Ízlelgettem, és nem értettem. Délibábos utópiának gondoltam. De most már értem, mert tudom, hogy miért működhet: mert a jó Istentől való, és nagyobb, mint a rossz! 

Hát ez az igaz mese tanulsága…

♦

Kedves jólelkű pásztor!

Köszönöm, hogy elmondtad nekem, hogy van bennem szeretet. Igyekszem ezt soha nem elfelejteni, és így élni a világban.

Szeretettel:

a kis bárány

 

Keresztülszúrva

Mindig azok tudnak a legjobban megbántani, akiket a legjobban szeretünk. Tőlük a legapróbb tüskét is úgy érzékeljük, mintha csak hatalmas kést szúrnának belénk.

Fáj, amikor ártatlanul veszítjük el valaki bizalmát, aki nagyon fontos nekünk. Amikor ő mások – valótlan – állításaiból ítél meg bennünket, anélkül, hogy lehetőséget adna igazságunk megvédésére. Amikor ő szeretetteljes közeledésünkre cinikus lenézéssel válaszol. Amikor ő őszinte felebaráti szeretetünket valami ferde és zavaros érzelemnek könyveli el. Amikor ő, bár nyilvánvalóan elítél, kérdésünkre: Mi a baj? így felel: Semmi…, bebetonozva ezzel az egyetlen csatornát, ami kommunikációhoz, tisztázáshoz, a bizalom és a szeretet helyreállításához, magyarán a Gonosz pofoncsapásához vezethetne. Az ember ilyenkor olyan kétségbeesetten tehetetlen.

Így érzem magam most, keresztülszúrva egy szeretett személy tüskéjével, aki másoknak hitt, s nem kíváncsi az igazságra.

Egy kedves barátnőm ezt szokta mondani: ha valaki megbánt, az azért van, mert imádkoznod kell érte!, a gyóntatóm pedig ezt: ha valaki megbánt, te keress mentséget számára! Ezeket a mondatokat forgatom a fejemben, s próbálom megvalósítani. Talán nem is megy olyan rosszul. Mentséget már találtam. Az ima is beindul lassan… Talán azért megy ilyen könnyen, mert tényleg nagyon szeretem az illetőt…

Tényleg nagyon szeretem? Biztosan? „A szeretet… nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel… mindent eltűr… mindent elvisel.” (1Kor 13,5-7). Kemény beszéd. Van hova fejlődnöm. És biztosan érdemes is. Mert az ilyen szeretet talán tényleg meghozza a gyümölcsét előbb-utóbb – a másik ember szívében is.