Christus vincit

Idő kell. Idő és fájdalmak, amiket átéltünk és amikből kijöttünk, ahhoz, hogy megsejtsünk valamit Isten "logikájából", s egyre inkább hinni tudjuk, hogy ő győz.

De nem akárhogy győz Krisztus.

Olyan szép az a mondat, amit a Vexilla regis himnuszban énekelünk: regnavit a ligno Deus – a fáról uralkodik az Isten.

Nem az emberektől elszakadt magas trónusról, mint egynémely földi királyok. Nem. A fáról. A keresztről. A szenvedésből, a megalázottságból győz és uralkodik.

Ezért meg kell értenünk, hogy az Ő győzelme az életünkben mindig a keresztfához kötődik. Amikor megfeszíttetünk, amikor szeretetből szenvedünk, akkor győzünk. Akkor győz bennünk Krisztus.

Amikor a világ szemében legyőzettünk, Istennel összekapcsolt életünkben akkor virágzik a győzelem. Krisztus győzelme, a szeretet győzelme.

"Szép kelet, szép nap..."

Napkelet.

Benne van annyi minden! Egész történetünk kezdete. A világé, s benne mindannyiunké. És az életünkben minden szép és fontos dolog kezdete.

Az első szeretet, az eredeti romlatlanság. Amikor még nem rontottunk el semmit.

Amelyhez vissza lehet térni az Úr által. Aki egyszer majd véglegesen helyreállítja tisztaságunkat. A világét és mindannyiunkét. És minden dolgainkét és érzelmeinkét.

Ettől szép a napkelet.

Pálosszentkút, 2012. január 1.

Pálosszentkút, 2012. január 1.

 

Minden kedves olvasómnak Urunktól megáldott új esztendőt kívánok!

(Saját fotók)

Megérintett... 2.

„…te, aki jó hírt viszel Sionnak…”

(Iz 40,9)

Megérintett. Az szeretnék lenni, aki jó hírt visz. Az szeretnék lenni, aki a jót adja tovább. Aki engedi, hogy átsugározzék rajta a jó: Isten jósága.

Eddig ez nemigen volt így…

De ezek a szavak megérintettek, sürgetnek.

Megérintett...

„…Kezed áld vagy büntet,

egész életünket

adtad, hát el is veheted…”

(Hozsanna 229. ének, felajánlási versszakok)

Megérintett, mert megint immár napok óta sírdogálok az elvesztésén valaminek (és vele együtt valakinek), amit szerettem, ami fontos volt, amit két kézzel szorongattam, amit féltettem, nem akartam, hogy megváltozzon…

Vajon van-e valamink, amit ne Istentől kaptunk volna?

S van-e valamink, amit ne vehetne el, anélkül, hogy számonkérhetnénk, hogy vádolhatnánk?

És érezhetjük büntetésnek. De valójában mindennek, a fájdalomnak is, helye kell legyen az életünkben, mert a teremtésben rend van.

 

Isten arcai

Égi tünemények

Furcsa időjárás volt tegnapelőtt délután. Sütött a nap, esett az eső, és ahogy jöttem át egy zebrán a Kerepesi úton, arra figyeltem fel, hogy ha jobbra néztem, arra szinte fekete volt az ég, ha pedig balra, ott vakítva ragyogott a nap. Különös égi tünemény volt.

            Isten sokféle arcát mutatja az életünkben. Néha ragyog, és földöntúli fénnyel árasztja el a napjainkat. Máskor fekete felhőkből sír a bűneinken, amelyekkel szemben tehetetlennek érezzük magunkat. Időnként annyira sötét az Isten-arc, hogy azt gondoljuk, nincs többé merszünk bízni Benne.

            Ha csak felületesen figyelünk, Isten változékonynak tűnik fel előttünk.

          Pedig Ő az egyetlen változatlan ezen a világon. Csak azért mutat más és más arcot nekünk, mert HOZZÁNK ALKALMAZKODIK. Mindenkor úgy fordul felénk, ahogyan az a legjobban javunkra válik, olyan tekintettel néz ránk, amely tekintetben leginkább képesek vagyunk felállni, vagy épp továbbhaladni az üdvösséges út felé.

            És persze az sem mindegy, hogy mi merre nézünk. Ha ijesztően fekete a horizont, lehet, hogy én vagyok, aki rossz irányba tekint. Érdemes egy kicsit megfordulni – lehet, hogy a másik irányból vár Isten ragyogóan szerető tekintete.

 

Emmánuel

A szívbéli világosságról

Milyen korán sötétedik már! – tör fel a bánatos sóhaj az egyik idős asszonyból a templomból hazafelé menet. A másik asszony, nála jóval idősebb, „nyúzottabb”, azonnal válaszol: – Itt van belül a világosság! – mondja szinte korholóan társának, és a szívére mutat. – Itt van; ha világos van kint, ha sötét!

♦

Valóságos párbeszéd volt ez, melynek fültanúja voltam, s elszégyelltem magam. Mennyire sokat panaszkodunk a külvilágra. Én is. Ha sötét van, az a baj. Ha túl meleg van, az a baj, ha esik az eső, akkor éppen az a baj. Idegeskedem, ha túl sok ember van körülöttem, de ha épp egyedül vagyok, akkor meg azért szomorkodom. Ha lefagy a számítógép, ha nem jön a villamos, vagy ha késik a másik a találkozóról, ezeken is mind lehet bosszankodni. 

De nagyobb baj, hogy nemcsak az aktuális közérzete alakulásáért teszi az ember felelőssé a külvilágot. Életünk igazi nagy problémáinak megoldását is kívül, a világban keressük. Mindig jól meg tudjuk mondani, milyen körülmény hiányzik éppen a boldogsághoz. És mindig meg tudjuk győzni magunkat, hogy ha ezt vagy azt jól elrendeznénk magunk körül, akkor elégedett és boldog lenne az életünk.

Ezért hát állandóan rendezkedünk is. Kívül.

Mint a betániai Márta, túl sok mindennel foglalkozunk. Pedig csak egy dolog az igazán fontos…

„Ha az Úrra tekintesz, ha első helyre teszed Őt az életedben, akkor minden más szépen elrendeződik” – annyiszor halljuk ezt a mondatot homíliában, lelkivezetésben, hogy kívülről fújjuk már. És mégis. Mégis bosszankodunk-szomorkodunk apró vagy nagyobb dolgokon, mégis félünk, amikor döntést kell hozni, és mégis sírunk, ó mennyire sírunk, amikor egy-egy jóbarát vagy fontos személy elmarad mellőlünk. 

S mennyivel inkább nagy a riadalom az ember lelkében, hiszen nemcsak a télbe forduló természet hosszú estéinek sötétsége nehezedik ránk, hanem egy másfajta sötétség is: a világ hitetlenségéé, az ürességé, a szeretetlenségé.

A világot teremtő Isten dönthetett volna akár úgy is, hogy porból vétetett és porrá leendő teremtményeit a mennyek magasából szemléli csupán. De Ő nem így döntött. Úgy döntött, hogy ideköltözik hozzánk és velünk marad a világ végezetéig. Emmánuel. Velünk az Isten. Csodálatosan kenyerünkbe rejtőzött, hogy mindennapi táplálékunk lehessen. 

Ha pedig ez így van, akkor valóban változhatatlanul benne él a világosság az emberi szívben – ahogy ez az egyszerű bölcs asszony megérezte – legyen a világban akár ”világosság”, akár „sötétség”.

Az öröm ideje

Karácsony szeptemberben (???)

Először sokk, aztán felháborodás. Végül valami tenni akarással vegyes sajnálat egyes világfiak és az üzleties szemléletű emberek iránt.

Néhány napja – szeptember közepén (!) - betértem egy közepes méretű ajándékboltba, és megdöbbenve láttam, hogy a boltot elárasztották a karácsonyi áruk. Mikulásokat, rénszarvasokat formázó ajándéktárgyak, havas tájakat ábrázoló csillogó-villogó edények díszelegnek a polcokon. A keresztény(nek látszani akaró) giccses gyermek-Jézus szobrokról most inkább nem beszélek, az megint más téma…

„Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt” – írja a Prédikátor. Mondhatjuk tehát, hogy ideje van az ősznek, és ideje van a Karácsonynak. A bölcs ember mindent a maga idejében tesz, és mindennek a maga idejében örül. Így minden időben van mit tennie és van minek örülnie. Nem tűnik bölcs szándéknak szeptemberre hozni a Karácsony örömét. Szeptemberben annyi mindennek örülhetünk: a Veni Sancté-nak, az iskolába siető apróságoknak, a hulló faleveleknek, az ezerszínű természetnek, az őszi esőnek, a nyárutói napsütésnek. Ideje van ennek az örömnek. S ideje van a karácsonyi várakozás örömének is: erről szól az advent. Aki már szeptemberben elkezdi kimeríteni a karácsonyi várakozás örömének idejét, az lemarad az ősz öröméről, és lemarad az advent öröméről is.

Hát ezért a sajnálat.

„Elnéztem a vesződséget, amit Isten az emberek fiainak ad, hogy bajlódjanak vele. Mindent ő tesz, a maga idejében. Adott ugyan nekik (némi) fogalmat az idő egész folyásáról is, de anélkül, hogy az ember elejétől végig fel tudná fogni, amit az Isten tesz. Ekkor megértettem: nem tehet jobbat az ember, mint hogy örüljön…” (Préd 3,10-12)

Az igazi öröm pedig minden pillanatban megadatik, ha bele tudunk simulni Isten idejének folyásába, ha nem akarjuk megelőzni, kikerülni, hanem Vele örülünk mindig éppen annak az örömnek, amit Ő ad nekünk, aminek „ideje van”.

                                

Ősz

"Fogjátok meg a rókákat"

Kísértő gondolataink

Szép figyelmeztetésre akadtam ma reggel egyik kedvenc kápolnámban egy kinyitott Szentírásban: "Fogjátok meg a rókákat s a rókafiakat, mert feldúlják a szőlőt, a mi szőlőnket is, amely éppen most virágzik!" (Én 2,15)

Vajon hol vannak azok a „rókák”, akik feldúlják a szőlőnket? 

Az ellenséget mindig kívül keressük. Környezetünkben. Mindig van kifogás, mindig van magyarázat, miért vagyunk dühösek, rosszkedvűek, reményvesztettek. Mindig meg tudjuk mondani, ki dúlta fel a szőlőnket. S így persze távol a megoldás. Ezeket a rókákat nehéz megfogni. Így hát futni hagyjuk őket. És dúlni.

Pedig ami igazán feldúlja bennünk Isten békéjét, az nem más, mint a saját gondolataink. Jól ismerjük a folyamatot. A legkisebb lelki sérülésünkbe is belekapaszkodik a Gonosz, megfertőzve a rombolás, a szétdobálás lelkével. Bűnre hajló emberi természetünk pedig gyakran nem tud ellenállni a rombolásnak: a kísértő gondolat növekszik és terjed, míg végül alkalmassá válik arra, hogy feldúlja a békét bennünk, és a megszületett és egyre növekvő békétlenséget hordozzuk és adjuk tovább környezetünknek.

Úgy hiszem, nem lehetetlenség még csírájukban megfogni romboló, kísértő gondolatainkat. Nem gyűlölni őket, hisz azok is teremtett valóságunkhoz tartoznak, és Isten segítségével tanulságul és eszközül szolgálhatnak jobbáválásunkhoz. Nem eldobni, nem megölni. Csak kézbevenni, kézbentartani, megtanulni kezelni, és jól vigyázni, nehogy elszabadulva feldúlják „szőlőnket, amely éppen most virágzik”.