A szívbéli világosságról
Milyen
korán sötétedik már! – tör fel a bánatos sóhaj az egyik idős asszonyból a
templomból hazafelé menet. A másik asszony, nála jóval idősebb, „nyúzottabb”,
azonnal válaszol: – Itt van belül a világosság! – mondja szinte korholóan
társának, és a szívére mutat. – Itt van; ha világos van kint, ha sötét!
♦
Valóságos párbeszéd volt ez, melynek
fültanúja voltam, s elszégyelltem magam. Mennyire sokat panaszkodunk a
külvilágra. Én is. Ha sötét van, az a baj. Ha túl meleg van, az a baj, ha esik
az eső, akkor éppen az a baj. Idegeskedem, ha túl sok ember van körülöttem, de
ha épp egyedül vagyok, akkor meg azért szomorkodom. Ha lefagy a számítógép, ha
nem jön a villamos, vagy ha késik a másik a találkozóról, ezeken is mind lehet
bosszankodni.
De nagyobb baj, hogy nemcsak az aktuális
közérzete alakulásáért teszi az ember felelőssé a külvilágot. Életünk igazi
nagy problémáinak megoldását is kívül, a világban keressük. Mindig jól meg
tudjuk mondani, milyen körülmény hiányzik éppen a boldogsághoz. És mindig meg
tudjuk győzni magunkat, hogy ha ezt vagy azt jól elrendeznénk magunk körül,
akkor elégedett és boldog lenne az életünk.
Ezért hát állandóan rendezkedünk is. Kívül.
Mint a betániai Márta, túl sok mindennel
foglalkozunk. Pedig csak egy dolog az igazán fontos…
„Ha az Úrra tekintesz, ha első helyre
teszed Őt az életedben, akkor minden más szépen elrendeződik” – annyiszor
halljuk ezt a mondatot homíliában, lelkivezetésben, hogy kívülről fújjuk már.
És mégis. Mégis bosszankodunk-szomorkodunk apró vagy nagyobb dolgokon, mégis
félünk, amikor döntést kell hozni, és mégis sírunk, ó mennyire sírunk, amikor
egy-egy jóbarát vagy fontos személy elmarad mellőlünk.
S mennyivel inkább nagy a riadalom az ember
lelkében, hiszen nemcsak a télbe forduló természet hosszú estéinek sötétsége
nehezedik ránk, hanem egy másfajta sötétség is: a világ hitetlenségéé, az
ürességé, a szeretetlenségé.
A világot teremtő Isten dönthetett volna
akár úgy is, hogy porból vétetett és porrá leendő teremtményeit a mennyek
magasából szemléli csupán. De Ő nem így döntött. Úgy döntött, hogy ideköltözik
hozzánk és velünk marad a világ végezetéig. Emmánuel. Velünk az Isten.
Csodálatosan kenyerünkbe rejtőzött, hogy mindennapi táplálékunk lehessen.
Ha
pedig ez így van, akkor valóban változhatatlanul benne él a világosság az
emberi szívben – ahogy ez az egyszerű bölcs asszony megérezte – legyen a
világban akár ”világosság”, akár „sötétség”.
3 megjegyzés:
Hát igen vannak szent életű idős emberek az Egyházban. Főleg az a fejbevágó, hogy olyankor hall meg az ember ilyesmit, és olyan valakitől, akiről nem is gondolná, mert olyan kis egyszerű nénikének látszik és mikor így megszólal, akkor látja meg az ember a nagyságát.
Bizony. Ráadásul ez a néni olyan kis rozoga szegény, az ember azt gondolná, hogy álló nap panaszkodik. Közben meg tessék...
Akivel kapcsolatban nekem volt ilyen tapasztalatom ő is hajlott hátú és elég idős.
Megjegyzés küldése