Égi tünemények
Furcsa időjárás volt tegnapelőtt délután. Sütött a nap, esett az eső, és ahogy jöttem át egy zebrán a Kerepesi úton, arra figyeltem fel, hogy ha jobbra néztem, arra szinte fekete volt az ég, ha pedig balra, ott vakítva ragyogott a nap. Különös égi tünemény volt.
Isten sokféle arcát mutatja az életünkben. Néha ragyog, és földöntúli fénnyel árasztja el a napjainkat. Máskor fekete felhőkből sír a bűneinken, amelyekkel szemben tehetetlennek érezzük magunkat. Időnként annyira sötét az Isten-arc, hogy azt gondoljuk, nincs többé merszünk bízni Benne.
Ha csak felületesen figyelünk, Isten változékonynak tűnik fel előttünk.
Pedig Ő az egyetlen változatlan ezen a világon. Csak azért mutat más és más arcot nekünk, mert HOZZÁNK ALKALMAZKODIK. Mindenkor úgy fordul felénk, ahogyan az a legjobban javunkra válik, olyan tekintettel néz ránk, amely tekintetben leginkább képesek vagyunk felállni, vagy épp továbbhaladni az üdvösséges út felé.
És persze az sem mindegy, hogy mi merre nézünk. Ha ijesztően fekete a horizont, lehet, hogy én vagyok, aki rossz irányba tekint. Érdemes egy kicsit megfordulni – lehet, hogy a másik irányból vár Isten ragyogóan szerető tekintete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése