Emmánuel

A szívbéli világosságról

Milyen korán sötétedik már! – tör fel a bánatos sóhaj az egyik idős asszonyból a templomból hazafelé menet. A másik asszony, nála jóval idősebb, „nyúzottabb”, azonnal válaszol: – Itt van belül a világosság! – mondja szinte korholóan társának, és a szívére mutat. – Itt van; ha világos van kint, ha sötét!

♦

Valóságos párbeszéd volt ez, melynek fültanúja voltam, s elszégyelltem magam. Mennyire sokat panaszkodunk a külvilágra. Én is. Ha sötét van, az a baj. Ha túl meleg van, az a baj, ha esik az eső, akkor éppen az a baj. Idegeskedem, ha túl sok ember van körülöttem, de ha épp egyedül vagyok, akkor meg azért szomorkodom. Ha lefagy a számítógép, ha nem jön a villamos, vagy ha késik a másik a találkozóról, ezeken is mind lehet bosszankodni. 

De nagyobb baj, hogy nemcsak az aktuális közérzete alakulásáért teszi az ember felelőssé a külvilágot. Életünk igazi nagy problémáinak megoldását is kívül, a világban keressük. Mindig jól meg tudjuk mondani, milyen körülmény hiányzik éppen a boldogsághoz. És mindig meg tudjuk győzni magunkat, hogy ha ezt vagy azt jól elrendeznénk magunk körül, akkor elégedett és boldog lenne az életünk.

Ezért hát állandóan rendezkedünk is. Kívül.

Mint a betániai Márta, túl sok mindennel foglalkozunk. Pedig csak egy dolog az igazán fontos…

„Ha az Úrra tekintesz, ha első helyre teszed Őt az életedben, akkor minden más szépen elrendeződik” – annyiszor halljuk ezt a mondatot homíliában, lelkivezetésben, hogy kívülről fújjuk már. És mégis. Mégis bosszankodunk-szomorkodunk apró vagy nagyobb dolgokon, mégis félünk, amikor döntést kell hozni, és mégis sírunk, ó mennyire sírunk, amikor egy-egy jóbarát vagy fontos személy elmarad mellőlünk. 

S mennyivel inkább nagy a riadalom az ember lelkében, hiszen nemcsak a télbe forduló természet hosszú estéinek sötétsége nehezedik ránk, hanem egy másfajta sötétség is: a világ hitetlenségéé, az ürességé, a szeretetlenségé.

A világot teremtő Isten dönthetett volna akár úgy is, hogy porból vétetett és porrá leendő teremtményeit a mennyek magasából szemléli csupán. De Ő nem így döntött. Úgy döntött, hogy ideköltözik hozzánk és velünk marad a világ végezetéig. Emmánuel. Velünk az Isten. Csodálatosan kenyerünkbe rejtőzött, hogy mindennapi táplálékunk lehessen. 

Ha pedig ez így van, akkor valóban változhatatlanul benne él a világosság az emberi szívben – ahogy ez az egyszerű bölcs asszony megérezte – legyen a világban akár ”világosság”, akár „sötétség”.