Hullámvölgy

„Az Úr adta, az Úr elvette” (Jób 1,21)

Újra és újra meg kell tanulni, hogy semmire nem tehetem rá a kezem. Isten ajándéka – legyen bármily üdvös is – nem megy át a „tulajdonomba”. Azért kapom, hogy jól használjam, s ha ez sikerül, még akkor is visszakérheti, visszaveheti. És bíznom kell benne: Ő tudja, miért adja és miért veszi el.

Nem vall krisztusi nagykorúságra sírni és toporzékolni, amikor a rég vágyott ajándékot szelíden visszakéri, s a kezemet, szívemet ismét üresnek érzem. Újra és újra meg kell tanulni, hogy Isten ajándéka „csak” ajándék és nem maga Isten.

Milyen jó volna elsajátítani Jób lelkületét: az Úr adta, az Úr elvette... Pedig ő MINDENT elveszített, nem csak egy szívből óhajtott ajándékot, mint én…

Nem vall krisztusi nagykorúságra, de sírok és toporzékolok, üresen maradt kezemet kérdően tárom az Úr felé. Értetlenül. Pedig értem én valahol a lelkem mélyén.

Isten csak magát adja úgy, hogy nem veszi vissza soha. Garanciát csak erre ad. Meg kell tanulni, hogy ez elég legyen, hogy ez legyen a minden.

Hullámhegy, hullámvölgy. A Táborhegyről le kell jönni néha. De a babiloni fogság sem tart örökké.