Emmausz után

"Ekkor megnyílt a szemük és felismerték. De eltűnt a szemük elől." (Lk 24,31)

Időnként bizony csukva van a szemünk, s az Úr megengedi ezt. Csukva van a szemünk, és nem ismerjük fel a másik emberről, hogy ki is ő az életünkben. Levegőnek nézzük, vagy talán még ellenszenvesnek is. Vagy talán nehezen tudunk neki megbocsátani egy régi tüskét.

Aztán valami lassan elkezd változni. Mert az a másik ember türelmesen mellénk áll és szeretete elkezdi nyitogatni késedelmes szívünket és felolvasztani benne a jéghegyeket.

Aztán egyszer csak kimond egy szót, amire – magunk se tudtuk, de – régóta vártunk. És akkor megnyílik a szemünk. És akkor hirtelen világosan meglátjuk, mennyire fontos. És akkor hirtelen feltolulnak bennünk a kérdések, amit meg akarunk kérdezni a másiktól. A válaszok arra, amit valamikor kérdezett és nem tudtunk, nem akartunk válaszolni. És hirtelen annyi mindent el szeretnénk mondani neki.

De akkor meglátjuk azt is, hogy hamarosan el fog tűnni a szemünk elől. Hogy nem maradt idő a kérdésekre és a válaszokra.

Ugye, ismerős a történet? Bizonyosan kedves olvasóim is átélték már egyszer vagy többször…

De mi az, ami vigaszt nyújt? Mi marad… Emmausz után?

Marad az öröme annak, hogy mégiscsak „találkozás” történt.

Maradnak a megtisztító könnyek, amelyek átmossák a lelket.

Marad a könyörtelen, de üdvös figyelmeztetés: tanulni az önzetlenséget, elhinni, hogy máshol, másnak még nagyobb szüksége van arra a másikra, s tanulni a szívből való elengedést.

És marad… a Megtört Kenyér az emmauszi asztalon.