„Simon, alszol? Egy órát sem tudtál virrasztani velem?”
(Mk 14,37)
Arról sokat beszélünk, hallunk, hogy a
kereszt, a szenvedés szükségszerű része életünknek, és egyetlen lehetséges
utunk az örök élet felé. Ahogyan Jézusnak nem adatott az Atyától más út a
megváltásra, úgy számunkra sincs feltámadás anélkül, hogy életünkben meg ne
tapasztalnánk a fájdalom, a szenvedés keserves kínjait. Életünk „nagypénteki”
drámáinak helyét Jézus egyszer s mindenkorra megmutatta nekünk.
Kevesebbet gondolunk azonban arra, hogy a
megváltás teljességéhez a keresztreszegezettség fájdalmán kívül hozzátartozik
egy másik fájdalom: a Getszemáni kert magánya, elhagyatottsága, meg nem
értettsége. A nagycsütörtöki dráma. Ezt a borzalmas fájdalmat átélte az Úr, és
– nem nagyobb a szolga uránál – átéljük mi is valamennyien, legalább egyszer az
életünkben, a feltámadás felé vezető utunk szükségszerű részeként.
Amikor nagy fájdalommal a szívedben ott
vagy egy nehéz helyzetben, és azon tűnődsz, vajon miért nincsenek most ott
veled azok, akiknek ott kellene lenniük, miért nem tudnak „egy órát sem
virrasztani” veled, miért nem tudnak legalább fizikai jelenlétükkel, vagy ha
már azzal sem, legalább megértő szavaikkal vigaszt nyújtani abban a legnehezebb
órádban – amikor ezt a fájdalmat éled át, nem valami új tapasztalatot élsz át:
Jézus Getszemáni fájdalma ez, amely – ki tudja – talán még a szögeknél is
jobban szúr, s a keresztfánál is nagyobb súllyal nehezedik a vállra.
De a tanítványok, a kedvesek nem
szeretetlenségből hagyják magára a szenvedőt. Egyszerűen nem értik, mi ez az
egész. Nem értik a drámát, a küzdelmet. Nem értették Jézusét sem, s ma – mert
nem nagyobb a szolga uránál – nem értik a tiédet sem.
Szomorúságod rettenetes getszemáni
magányában erre gondolj.
S még valamire. Az elhagyottság e
tapasztalata elkerülhetetlen része a passiónak. Része annak az útnak, ami a
feltámadás felé vezet, az örök élet felé, amelyhez ezen kívül más út nincs.
És ez –
örömhír. 
4 megjegyzés:
Jézus soha nem mondott senkiről rosszat. A bűnt elítélte, de a bűnösökért inkább imádkozott, és nem mondott ítéletet fölöttük. (Holott Ő még meg is tehette volna, hiszen belelátott a lelkükbe.) Ami nem délibáb - szerintem...
Igen. De ez a szempont, Jézus megbocsátása és a bũnösökért való imádsága, legalábbis bennem, valahogy inkább a nagypéntekhez társul. Persze az is fontos, és nem lehet eleget beszélni róla, de engem a nagycsütörtöki dráma is nagyon meg szokott érinteni minden évben. Jézus magányossága a Golgotára indulás fájdalmában. Talán ez is egy elég univerzális emberi tapasztalat. Már csak azért is, mert a szavaink gyakran kevesek ahhoz, hogy úgy igazán meg tudjuk osztani, értetni a fájdalmunkat a kedvesekkel. A legmélye valahogy mindig bennünk marad, mert nincs mindenre szó… S már maga ez is egy szomorúság.
De erre a kérdéskörre Mária lehet a "megoldás". Mel Gibson filmje közelít ahhoz, amit én is gondolok erről. Ahogy a Szűzanya igenis Jézus mellett volt! Akár egy emelettel följebb, de a padlóra tapadva, és imában vígasztalva a Fiát, akit a szíve alatt hordozott annak idején...
Így imádkozhatunk mi is a másikért. Akár tud róla, akár nem. A magány csak egy érzés, akárcsak a félelem, amit nem az Isten támaszt bennünk.
A magányt esetleg megengedheti, de Ő szerintem nem akarja, hogy egyedül érezzük magunkat...
Nem is tudom. Én épp inkább úgy érzem, hogy Jézusnak ebben a nagycsütörtöki magányosságában talán az is benne lehetett, hogy igazából a Szűzanya se értette teljesen, hogy mi történik.
Sőt, még az is eszembe jutott erről (de lehet, hogy ez már merész gondolat), hogy lehet, hogy Jézus emberi mivoltában pont ezek kapcsán is szembesült azzal, hogy az emberi kommunikáció töredékes, nem lehet szavakkal elmondani mindent.
Megjegyzés küldése