"Ébredj, ember mély álmodból..."

Adventi újrakezdés

Nagyokat tudunk álmodni. Mindenféléket. Egyes álmok a jövőre vonatkoznak, másokkal a múltat sírjuk vissza. Vannak reálisak, vannak elérhetőek, és vannak álmok, amikről jól tudjuk, hogy álmok maradnak, mégis szeretünk elidőzni mellettük, bennük. Vannak álmaink, amelyek előrelendítenek, értelmes célt adnak, és vannak olyanok is, amelyek visszahúznak egy ártalmas és képlékeny álomvilágba.

Én most arról az álomról szeretnék írni, amellyel visszaálmodunk magunk mellé egy szeretett személyt, aki valamilyen fontos szerepet töltött be az életünkben, de önszántából kilépett ebből a szerepből. Lehet távoli vagy közeli ismerős, lehet családtag vagy barát, egy szerelem, lehet egy fontos tanár vagy mentor. Vagy épp egy lelkiatya.

Néha alkotó dolognak tűnik az elszakadt fonal két végét két kézzel szorítani, összetartani, és kérni Istent, hogy mindenható kegyelme forrassza össze a szakadást. A hűség szép erény, s akkor értelmezhető igazán, amikor problémák vannak. De szép az is, ha az ember hosszú hónapok, vagy – horribile dictu – évek hűséges és kitartó vissza-könyörgő imái után észreveszi végre az elengedés idejét. 

Ébredj, ember.

Az elengedés szomorú, de gyümölcsöző ez a szomorúság, öröm fakad belőle. Belőle táplálkozik az újnak az elengedés által megnyíló lehetősége. Valahogy úgy, mint a színek játéka az adventi oltáron: elmúlt bűneink siratásának liláját kezdettől fogva át-átszövi a közelgő tisztaság fehérsége. Így, ha egy szívünknek kedves személy miatt az elhagyottság, az értelmetlenné vált hűség lila szomorúságába öltözködik is a lelkünk, ezen a sötétes öltözeten is átragyog egy új hűség reménye.

Ébredj, ember. Szeretettel elsirattad azt, aki volt; most már fordulj nyitott kézzel, nyitott lélekkel az új lehetősége felé.

 

(Lásd még Nicolasának az álmaink elengedéséről szóló írását, amely megerősítette bennem a fenti gondolatokat. Köszönet érte!)