Papokért 1.

Az alább következő imát az egyik kedvenc nénim nyomta a kezembe a templomban. A holnapi naptól kezdve – ami a hagyományos naptár szerint Krisztus Király vasárnapja – 40 napon keresztül fogom minden reggel elmondani ezt az imát egy bizonyos papért. Úgy látom, ő most hivatásának veszedelmei között vergődik. Külső hatás miatt lelkének tisztasága veszélyben forog, és a lelkek üdvösségét sem azzal a lelkesedéssel szolgálja most, mint néhány éve, amikor őt megismertem. Szívből kívánom neki ezzel az imádsággal is, hogy a veszedelmek helyett a hivatás öröme verjen gyökeret a szívében, s arcára üljön ki újra ennek az örömnek tanúságtevő mosolya.  

Aki tudja, miről, kiről van szó, vagy ismer máshol hasonló helyzeteket, csatlakozzon bátran!

(Az imához az ötletet egy másik papért nemrégiben felajánlott negyvennapos rózsafüzér-imádság adta.)

♦

Isteni Üdvözítőnk, Jézus Krisztus, aki megváltói művedet papjaidra, mint helyetteseidre bíztad, felajánlom Neked szentséges Anyád keze által papjaid és papnövendékeid szent életéért, különösen is ……………… atyáért, a mai napon minden imádságomat, munkámat, örömömet, áldozatomat és szenvedésemet, a Tiéddel egyesítve.

Adj nekünk valóban szentéletű papokat, akik a te isteni szereteted tüzétől lángragyulladva csak a te nagyobb dicsőségedet és a mi lelkünk üdvösségét keresik.

Mária, papok anyja és királynője, oltalmazz meg minden papot hivatásának veszedelmei között, és a szegény eltévelyedetteket is vezesd vissza jóságos anyai kézzel isteni Fiadhoz. Amen.

(Kiemelések tőlem.

A kép csak illusztráció.)

Venerabilis traditio

Újra a női felolvasásról

„Institutio Lectoris et Acolythi, iuxta venerabilem traditionem Ecclesiae, viris reservatur.”

(„A lektor és az akolitus intézménye, az Egyház tiszteletreméltó hagyományának megfelelően, férfiaknak tartatik fenn.” Kiemelés tőlem.)

 ♦

Ezt a mondatot VI. Pál (!) pápa írja le 1972-ben (!), Ministeria quedam kezdetű motu propriójában.

Jól tudom, nincs jogi jelentősége napjaink liturgiájában ennek a gondolatnak, és nincs jogi akadálya annak, hogy a szentmisén nők végezzék a felolvasói szolgálatot. De talán mégis illő lehet keresztény életünk és gyakorlatunk minden területén, így a liturgiában is kellő tisztelettel és szeretettel szívünkbe fogadni a szabályzatok betűje mellett az egyház hagyományát is, amelyet még a zsinat pápája sem tartózkodott a venerabilis jelzővel illetni.

A férfiak és nők közötti feladatmegosztás a liturgiában korántsem jelent valami elferdült „hímsovinizmust”, ahogyan azt manapság sajnos sokan értelmezik. Inkább tekinthetjük ezt a mindennapi élet természetes szerepmegosztásainak tükröződéseként. Mert férfinak és nőnek teremtett az Úr, és csodálatos alkotói bölcsességgel rendezte el férfi és nő feladatait. Elég a családra gondolnunk. Feladata van a férfinak, feladata van a nőnek, amit butaság volna felcserélni, a kettő egymást kiegészíti, egymás nélkül csonka lenne, és így együtt alkot egy egészet.

Nézzünk Máriára, a legcsodálatosabb nőre, aki mindig tudja, hol a helye. Nézzük csak őt a keresztúton. Nem veszi ki fia keresztjét a cirenei Simon kezéből, azzal a felkiáltással, hogy „többet szolgálhasson”. Jól tudja, más az ő feladata. Anyai tekintete távolabbról kíséri szeretett fiát a legfájdalmasabb úton. S vajon kisebb szolgálat-e ez, mint a cireneié? Aligha. Enélkül a szeretve kísérő tekintet nélkül éppúgy összeomlott volna a szenvedő Úr, mint Simon erős vállának kereszthordozó segítsége nélkül.

Hát valahogy így a liturgiában. Szép, ha férfiak veszik körül az Igét és a Szent Testet. Miközben nem kicsi a nők feladata sem. Kissé távolabbról, imádságos anyai szeretettel kísérni a szentmisében közénkszülető Jézust és minden egyes felszentelt szolgáját – hát van ennél szebb szolgálat? S mondhatjuk, hogy ez a szolgálat „mulieribus reservatur”, minthogy az anyai szeretet képességével a Teremtő különösképpen a nőket áldotta meg.

Persze női felolvasás és női felolvasás között is vannak különbségek. Más, ha szerzetesnővér áll az ambónál, és más, ha feltűnő és nem illő öltözéket viselő világi hölgy. Más, ha férfi felolvasó hiányában valóban a pap segítése a női felolvasás célja, és megint más, ha két-három ministráns férfi jelenlétének ellenére is kierőszakolja magának a „jogot” egy nő a „szolgálatra”. Jó lenne, ha éreznék ezeket a különbségeket a szentmisét bemutató és a szolgálatokat elosztó papok is.

De mégjobb lenne, ha ki-ki a szívében érezné, mennyire gazdag és bölcs, mennyire igazságos és illő, és mennyire tiszteletre méltó az Egyház tradíciója, amelyből értő és nyitott szívvel sokat tanulhat a mai liturgia.

(Kép: CLSMA)

Emmánuel

A szívbéli világosságról

Milyen korán sötétedik már! – tör fel a bánatos sóhaj az egyik idős asszonyból a templomból hazafelé menet. A másik asszony, nála jóval idősebb, „nyúzottabb”, azonnal válaszol: – Itt van belül a világosság! – mondja szinte korholóan társának, és a szívére mutat. – Itt van; ha világos van kint, ha sötét!

♦

Valóságos párbeszéd volt ez, melynek fültanúja voltam, s elszégyelltem magam. Mennyire sokat panaszkodunk a külvilágra. Én is. Ha sötét van, az a baj. Ha túl meleg van, az a baj, ha esik az eső, akkor éppen az a baj. Idegeskedem, ha túl sok ember van körülöttem, de ha épp egyedül vagyok, akkor meg azért szomorkodom. Ha lefagy a számítógép, ha nem jön a villamos, vagy ha késik a másik a találkozóról, ezeken is mind lehet bosszankodni. 

De nagyobb baj, hogy nemcsak az aktuális közérzete alakulásáért teszi az ember felelőssé a külvilágot. Életünk igazi nagy problémáinak megoldását is kívül, a világban keressük. Mindig jól meg tudjuk mondani, milyen körülmény hiányzik éppen a boldogsághoz. És mindig meg tudjuk győzni magunkat, hogy ha ezt vagy azt jól elrendeznénk magunk körül, akkor elégedett és boldog lenne az életünk.

Ezért hát állandóan rendezkedünk is. Kívül.

Mint a betániai Márta, túl sok mindennel foglalkozunk. Pedig csak egy dolog az igazán fontos…

„Ha az Úrra tekintesz, ha első helyre teszed Őt az életedben, akkor minden más szépen elrendeződik” – annyiszor halljuk ezt a mondatot homíliában, lelkivezetésben, hogy kívülről fújjuk már. És mégis. Mégis bosszankodunk-szomorkodunk apró vagy nagyobb dolgokon, mégis félünk, amikor döntést kell hozni, és mégis sírunk, ó mennyire sírunk, amikor egy-egy jóbarát vagy fontos személy elmarad mellőlünk. 

S mennyivel inkább nagy a riadalom az ember lelkében, hiszen nemcsak a télbe forduló természet hosszú estéinek sötétsége nehezedik ránk, hanem egy másfajta sötétség is: a világ hitetlenségéé, az ürességé, a szeretetlenségé.

A világot teremtő Isten dönthetett volna akár úgy is, hogy porból vétetett és porrá leendő teremtményeit a mennyek magasából szemléli csupán. De Ő nem így döntött. Úgy döntött, hogy ideköltözik hozzánk és velünk marad a világ végezetéig. Emmánuel. Velünk az Isten. Csodálatosan kenyerünkbe rejtőzött, hogy mindennapi táplálékunk lehessen. 

Ha pedig ez így van, akkor valóban változhatatlanul benne él a világosság az emberi szívben – ahogy ez az egyszerű bölcs asszony megérezte – legyen a világban akár ”világosság”, akár „sötétség”.

Latin ♥

Elkezdtem készülni a latin nyelvvizsgára.

Jó szívvel és nagy örömmel, mert nagyon kedves számomra ez a nyelv.

Jöjj, Szentlélek!