Christus vincit

Idő kell. Idő és fájdalmak, amiket átéltünk és amikből kijöttünk, ahhoz, hogy megsejtsünk valamit Isten "logikájából", s egyre inkább hinni tudjuk, hogy ő győz.

De nem akárhogy győz Krisztus.

Olyan szép az a mondat, amit a Vexilla regis himnuszban énekelünk: regnavit a ligno Deus – a fáról uralkodik az Isten.

Nem az emberektől elszakadt magas trónusról, mint egynémely földi királyok. Nem. A fáról. A keresztről. A szenvedésből, a megalázottságból győz és uralkodik.

Ezért meg kell értenünk, hogy az Ő győzelme az életünkben mindig a keresztfához kötődik. Amikor megfeszíttetünk, amikor szeretetből szenvedünk, akkor győzünk. Akkor győz bennünk Krisztus.

Amikor a világ szemében legyőzettünk, Istennel összekapcsolt életünkben akkor virágzik a győzelem. Krisztus győzelme, a szeretet győzelme.

"Szép kelet, szép nap..."

Napkelet.

Benne van annyi minden! Egész történetünk kezdete. A világé, s benne mindannyiunké. És az életünkben minden szép és fontos dolog kezdete.

Az első szeretet, az eredeti romlatlanság. Amikor még nem rontottunk el semmit.

Amelyhez vissza lehet térni az Úr által. Aki egyszer majd véglegesen helyreállítja tisztaságunkat. A világét és mindannyiunkét. És minden dolgainkét és érzelmeinkét.

Ettől szép a napkelet.

Pálosszentkút, 2012. január 1.

Pálosszentkút, 2012. január 1.

 

Minden kedves olvasómnak Urunktól megáldott új esztendőt kívánok!

(Saját fotók)

Ajándék az Építőtől

Megérintett… 3.

Néhány napja egy kedves barátnőmmel betértünk egy kegytárgyboltba. Ő vásárolt, én csak kísértem. Az asztalon volt egy kosárka, teli szentírási igékkel, amelyekből minden vásárló húzhatott egyet.

Az eladó biztatott, húzzak én is.

	Ismét felépítelek, és te felépülsz. (Jer 31,4)

 

Ez állt a kártyácskámon.

Megérintett.

Mert ha csak egyet kérhetnék az Úrtól, pontosan ezt kérném. Ezt a felépítést. Hogy a romból, a roncsból, ami vagyok, ami lettem, aminek érzem magam, tegyen éppé, épületté. Teljessé.

Erre – végső soron – csak Ő képes, senki más.

Ezért ez a szó – Isten szava – volt az idei karácsonyi idő talán legmegrendítőbb ajándéka.

(Kép: szeretet.hupont.hu)
 

Megérintett... 2.

„…te, aki jó hírt viszel Sionnak…”

(Iz 40,9)

Megérintett. Az szeretnék lenni, aki jó hírt visz. Az szeretnék lenni, aki a jót adja tovább. Aki engedi, hogy átsugározzék rajta a jó: Isten jósága.

Eddig ez nemigen volt így…

De ezek a szavak megérintettek, sürgetnek.

Megérintett...

„…Kezed áld vagy büntet,

egész életünket

adtad, hát el is veheted…”

(Hozsanna 229. ének, felajánlási versszakok)

Megérintett, mert megint immár napok óta sírdogálok az elvesztésén valaminek (és vele együtt valakinek), amit szerettem, ami fontos volt, amit két kézzel szorongattam, amit féltettem, nem akartam, hogy megváltozzon…

Vajon van-e valamink, amit ne Istentől kaptunk volna?

S van-e valamink, amit ne vehetne el, anélkül, hogy számonkérhetnénk, hogy vádolhatnánk?

És érezhetjük büntetésnek. De valójában mindennek, a fájdalomnak is, helye kell legyen az életünkben, mert a teremtésben rend van.

 

Keresztülszúrva 2.

Mindig azok tudnak a legjobban megbántani, akiket a legjobban szeretünk. Akik valaha biztosítottak szeretetükről, s ez a szeretet valamiféle lelki menedéket jelentett számunkra.

Fáj, amikor a másiknak valamiért – érthetetlen, hogy miért – megrendül a szeretete, a bizalma. Amikor ő, akiről azt gondoltuk, hogy nagy vonalakban ismeri a lelkületünket, szándékunkat, egyszercsak érthetetlen és igazságtalan vádakkal vádol. Amikor hátat fordít, pedig tekintetét keressük. Amikor megtört nádszálként, pislákoló lángocskaként állunk előtte, de ő már nem az irgalmasság lelkületével tekint ránk. Amikor igazán a „mélységből” kiáltunk felé, de ő már nem tudja, nem akarja többé meghallani.

Tudom, nem szabad emberekbe túlzott bizalmat helyezni, vagy beléjük akarni kapaszkodni Isten helyett. De talán szabad a jót feltételezni, örvendeni a másik ember szeretetének, bizalmának, segítségének, és talán szabad keresztülszúrva érezni magam, amikor ezeket ártatlanul veszítem el.

És talán szabad e tüskével a szívemben is felállni, és nem „lerázni a port a lábamról”, hanem a magam részéről mégis megpróbálni kitartani ebben a szeretetben.

Hullámvölgy

„Az Úr adta, az Úr elvette” (Jób 1,21)

Újra és újra meg kell tanulni, hogy semmire nem tehetem rá a kezem. Isten ajándéka – legyen bármily üdvös is – nem megy át a „tulajdonomba”. Azért kapom, hogy jól használjam, s ha ez sikerül, még akkor is visszakérheti, visszaveheti. És bíznom kell benne: Ő tudja, miért adja és miért veszi el.

Nem vall krisztusi nagykorúságra sírni és toporzékolni, amikor a rég vágyott ajándékot szelíden visszakéri, s a kezemet, szívemet ismét üresnek érzem. Újra és újra meg kell tanulni, hogy Isten ajándéka „csak” ajándék és nem maga Isten.

Milyen jó volna elsajátítani Jób lelkületét: az Úr adta, az Úr elvette... Pedig ő MINDENT elveszített, nem csak egy szívből óhajtott ajándékot, mint én…

Nem vall krisztusi nagykorúságra, de sírok és toporzékolok, üresen maradt kezemet kérdően tárom az Úr felé. Értetlenül. Pedig értem én valahol a lelkem mélyén.

Isten csak magát adja úgy, hogy nem veszi vissza soha. Garanciát csak erre ad. Meg kell tanulni, hogy ez elég legyen, hogy ez legyen a minden.

Hullámhegy, hullámvölgy. A Táborhegyről le kell jönni néha. De a babiloni fogság sem tart örökké.