Szép...

Nagyon szép fotókra akadtam. Segédpüspök atyánk a tabernákulum felé fordulva misézik 2010 októberében, Lengyelországban, a Jasna Góra-i pálos templomban.

 

 

(Képek forrása: www.paulini.pl) 

A Getszemáni és a feltámadás

„Simon, alszol? Egy órát sem tudtál virrasztani velem?”

(Mk 14,37)

Arról sokat beszélünk, hallunk, hogy a kereszt, a szenvedés szükségszerű része életünknek, és egyetlen lehetséges utunk az örök élet felé. Ahogyan Jézusnak nem adatott az Atyától más út a megváltásra, úgy számunkra sincs feltámadás anélkül, hogy életünkben meg ne tapasztalnánk a fájdalom, a szenvedés keserves kínjait. Életünk „nagypénteki” drámáinak helyét Jézus egyszer s mindenkorra megmutatta nekünk.

Kevesebbet gondolunk azonban arra, hogy a megváltás teljességéhez a keresztreszegezettség fájdalmán kívül hozzátartozik egy másik fájdalom: a Getszemáni kert magánya, elhagyatottsága, meg nem értettsége. A nagycsütörtöki dráma. Ezt a borzalmas fájdalmat átélte az Úr, és – nem nagyobb a szolga uránál – átéljük mi is valamennyien, legalább egyszer az életünkben, a feltámadás felé vezető utunk szükségszerű részeként.

Amikor nagy fájdalommal a szívedben ott vagy egy nehéz helyzetben, és azon tűnődsz, vajon miért nincsenek most ott veled azok, akiknek ott kellene lenniük, miért nem tudnak „egy órát sem virrasztani” veled, miért nem tudnak legalább fizikai jelenlétükkel, vagy ha már azzal sem, legalább megértő szavaikkal vigaszt nyújtani abban a legnehezebb órádban – amikor ezt a fájdalmat éled át, nem valami új tapasztalatot élsz át: Jézus Getszemáni fájdalma ez, amely – ki tudja – talán még a szögeknél is jobban szúr, s a keresztfánál is nagyobb súllyal nehezedik a vállra.

De a tanítványok, a kedvesek nem szeretetlenségből hagyják magára a szenvedőt. Egyszerűen nem értik, mi ez az egész. Nem értik a drámát, a küzdelmet. Nem értették Jézusét sem, s ma – mert nem nagyobb a szolga uránál – nem értik a tiédet sem.

Szomorúságod rettenetes getszemáni magányában erre gondolj.

S még valamire. Az elhagyottság e tapasztalata elkerülhetetlen része a passiónak. Része annak az útnak, ami a feltámadás felé vezet, az örök élet felé, amelyhez ezen kívül más út nincs.

És ez – örömhír.

Nagyhétre

Gondolat egy tegnapi prédikációból:

Azért estem el, mert te elestél, mondja az Úr.

S azért keltem föl, hogy te is fölkelj.

Ima hűségért, jóban és rosszban

Ma hallottam ezt a gyönyörű imát Aquinói Szent Tamás tollából. Nagyon megragadott. Erőt adhat a szenvedőknek, az épp boldogokat alázatosságra inti. Bölcs és megfontolandó szavak így a nagyböjti időben.

Uram, add, hogy szerencsében és balszerencsében hűséggel álljak melletted; a boldogságban tele alázattal, a szerencsétlenségben keményen és meg nem hajolva.

Csak az legyen örömöm, ami Hozzád vezet, csak az szomorítson el, ami Tőled elválaszt!

(Aquinói Szent Tamás)