„Simon, alszol? Egy órát sem tudtál virrasztani velem?”
(Mk 14,37)
Arról sokat beszélünk, hallunk, hogy a
kereszt, a szenvedés szükségszerű része életünknek, és egyetlen lehetséges
utunk az örök élet felé. Ahogyan Jézusnak nem adatott az Atyától más út a
megváltásra, úgy számunkra sincs feltámadás anélkül, hogy életünkben meg ne
tapasztalnánk a fájdalom, a szenvedés keserves kínjait. Életünk „nagypénteki”
drámáinak helyét Jézus egyszer s mindenkorra megmutatta nekünk.
Kevesebbet gondolunk azonban arra, hogy a
megváltás teljességéhez a keresztreszegezettség fájdalmán kívül hozzátartozik
egy másik fájdalom: a Getszemáni kert magánya, elhagyatottsága, meg nem
értettsége. A nagycsütörtöki dráma. Ezt a borzalmas fájdalmat átélte az Úr, és
– nem nagyobb a szolga uránál – átéljük mi is valamennyien, legalább egyszer az
életünkben, a feltámadás felé vezető utunk szükségszerű részeként.
Amikor nagy fájdalommal a szívedben ott
vagy egy nehéz helyzetben, és azon tűnődsz, vajon miért nincsenek most ott
veled azok, akiknek ott kellene lenniük, miért nem tudnak „egy órát sem
virrasztani” veled, miért nem tudnak legalább fizikai jelenlétükkel, vagy ha
már azzal sem, legalább megértő szavaikkal vigaszt nyújtani abban a legnehezebb
órádban – amikor ezt a fájdalmat éled át, nem valami új tapasztalatot élsz át:
Jézus Getszemáni fájdalma ez, amely – ki tudja – talán még a szögeknél is
jobban szúr, s a keresztfánál is nagyobb súllyal nehezedik a vállra.
De a tanítványok, a kedvesek nem
szeretetlenségből hagyják magára a szenvedőt. Egyszerűen nem értik, mi ez az
egész. Nem értik a drámát, a küzdelmet. Nem értették Jézusét sem, s ma – mert
nem nagyobb a szolga uránál – nem értik a tiédet sem.
Szomorúságod rettenetes getszemáni
magányában erre gondolj.
S még valamire. Az elhagyottság e
tapasztalata elkerülhetetlen része a passiónak. Része annak az útnak, ami a
feltámadás felé vezet, az örök élet felé, amelyhez ezen kívül más út nincs.
És ez –
örömhír.