Igazi Karácsony

Valahogy elfelejtettük a szeretetet. Nem azt a töredékes, jószándékú, igyekvő szeretetet, amivel egymást próbáljuk szeretni itt a földön – az még bennünk él, tápláljuk, próbálkozunk vele, több-kevesebb sikerrel. Hanem azt felejtettük el, hogy a tökéletes Szeretet, a világot alkotó, fenntartó, széppé tevő Szeretet mindennap hozzánk jön, velünk van, s hogy ezt ünnepeljük mindennap, minden percben, és ezt ünnepeljük Jézus születése napján is. Sok-sok jó ember, jó család ül együtt Karácsony este, és valahogy nem tud mit kezdeni az egésszel, egyszerűen azért, mert már nem emlékezünk erre a Szeretetre.

Amikor egy kedves jó lélek meghívott, hogy az idei Karácsony estét nála töltsem, egy pici hegy tetején épült kis kollégiumban, még nem sejtettem, mibe fogok csöppenni. Csak abban voltam biztos, hogy örülni fogok mindennek, amit látok, és mindenkinek, akivel találkozom. Aztán estefelé a nővérekhez, akik bennünket is vacsorára hívtak, egy csapat gyerek toppant be. Majdnem olyanok, mint azok a gyerekek, akik ilyenkor családi körben ülnek a karácsonyfa mellett. De csak majdnem olyanok. Mert ezek a gyerekek – fogyatékosak.

Nem volt nehéz feloldódni közöttük. Nyitottak, barátságosak. A kis kápolnába „berontva” azonnal lelkes éneklésbe fogtak. Énekeltek, zengtek karácsonyi énekeket, kicsit ügyetlenül, nagyon hamisan – de a kegyelem által megnyitott fülünknek, szívünknek mégis angyalszó volt ez az ének.

Ezekkel a gyermekekkel újra át lehet élni a régi, gyermeki örömöt. A várakozást. Az izgalmat. A millió kérdést – hogy néz ki egy angyal, honnan jön, hol veszi az ajándékot, - ó, vajon elég jó voltam-e…

És végül nekünk, jelenlévő felnőtteknek, nekünk adatott meg, hogy megláthattuk, hogy „hogy néz ki egy angyal”. Volt egy kislány, súlyosan fogyatékos, aki megérkezve egyenként mindannyiunkhoz odarohant és a nyakunkba csimpaszkodott. Hatalmas szeretettel. Azt hiszem, ez a gyermek aznap éjjel elhozott nekünk egy darabot a mennyországból. Mert megmutatott nekünk egy másféle szeretetet, mint amilyen a mi töredékes, próbálkozó szeretetünk. Ez a gyermek nem nézte, szép vagy-e vagy sem, jó voltál-e vagy kevésbé, viszontszereted-e vagy sem, semmit nem nézett, nem kérdezett, egyszerűen csak szeretett, azért, mert vagy. Így szeretett bennünket aznap éjjel ez a gyermek. Éppúgy, mint az a Gyermek, akinek születésén örvendeztünk.

            Én azt hiszem, ez az igazi Karácsony.

És hiszem azt is, hogy ennek a pici kislánynak az ölelésében az a Szeretet ölelt át bennünket, aki egykor megjárta értünk a hideg jászolt; s az a Szeretet, aki néhány órával később, az éjféli szentmisén, szolgájának kezében megjelent és felragyogott – ajándékul minden jószándékú embernek.

Éjféli szentmise
(Sziklatemplom, 2008)