(Nagyszüleim emlékére)
Ki
mehet fel az Úr hegyére?
Ki
állhat meg az ő szent helyén?
Az,
akinek keze ártatlan, akinek szíve tiszta.
Aki
magát hiúságra nem adja,
S
nem tesz hamis esküt.
(Zsolt
24)
Kanonizált
szentjeinkben közös, hogy egyház-szerte ismerjük őket; hallhatunk, olvashatunk
róluk, tiszteljük őket. Akár valami nagy dolgot alkottak, akár a „kis úton”
követték hűségesen az Urat, életszentségük nem maradt rejtve. Valaki vagy
valakik feljegyezték életüket, csodáikat, vértanúságukat, vagy éppen mindennapi
egyszerű, hűséges Krisztus-követésüket. Példaképeink ők, nagy testvérek,
útjelzők. Jó, hogy vannak ők nekünk!
De az üdvözültek népes serege nemcsak a
kanonizált szentekből áll. Mellettük vannak mindazok, akik rejtetten,
csendességben éltek itt a földön, nem tettek semmi különöset, csak éppen élték
az életet, úgy, ahogy azt számukra Isten kijelölte.
Akik élték az életet ott, ahová Isten
állította őket. Meghallották és befogadták az Igét, éltek annak fényében, de
nem hivalkodtak ezzel, s nem tartották magukat különbnek másoknál. És amikor a
világ úgy fordult, hogy kereszténynek lenni „nem szabadott”, akkor az Úr nevét
negyven évre mélyen elrejtették szívükben – nem lettek vértanúkká, de lettek
életükkel élő tanúivá annak az életnek, annak az erkölcsnek, annak a szeretetnek,
amelyet Jézustól tanultak. Csendességben és szeretetben neveltek ha nem is
gyakorló keresztény, de tisztességes és becsületes gyerekeket és unokákat. S ez
is nagy dolog!
Nem veszekedtek senkivel és nem bántottak
senkit. Életüket a békére és a békességre rendezték be.
Számtalan nehézségben, megpróbáltatásban
volt részük, és nem kérdezték: „miért”. Átéltek háborút, forradalmat,
veszteséget, kórházat, betegséget. És nem kérdezték, miért nem lehet könnyebb a
kereszt.
És soha nem engedték el életük társának –
egymásnak – kezét, mindaddig, amíg az Úr – egy rövid időre – el nem választotta
őket a testi halál által, amely számukra, úgy hiszem, csak egy ajtó a keskeny
ösvény végén, mely a tágas legelőre nyílik.
Hiszem, hogy most is, ma is élnek közöttünk
„szentek”. Vegyük észre őket, figyeljük életüket. S ha Isten kiszólítja őket
közülünk, merjük kérni közbenjárásukat mindennapi jobbáválásunkért,
életszentségre hívó utunk hűséges járásáért.
Az ilyen áldást nyer az Úrtól
S irgalmat Istenétől, oltalmazójától.
(Zsolt 24)
