Igazi Karácsony

Valahogy elfelejtettük a szeretetet. Nem azt a töredékes, jószándékú, igyekvő szeretetet, amivel egymást próbáljuk szeretni itt a földön – az még bennünk él, tápláljuk, próbálkozunk vele, több-kevesebb sikerrel. Hanem azt felejtettük el, hogy a tökéletes Szeretet, a világot alkotó, fenntartó, széppé tevő Szeretet mindennap hozzánk jön, velünk van, s hogy ezt ünnepeljük mindennap, minden percben, és ezt ünnepeljük Jézus születése napján is. Sok-sok jó ember, jó család ül együtt Karácsony este, és valahogy nem tud mit kezdeni az egésszel, egyszerűen azért, mert már nem emlékezünk erre a Szeretetre.

Amikor egy kedves jó lélek meghívott, hogy az idei Karácsony estét nála töltsem, egy pici hegy tetején épült kis kollégiumban, még nem sejtettem, mibe fogok csöppenni. Csak abban voltam biztos, hogy örülni fogok mindennek, amit látok, és mindenkinek, akivel találkozom. Aztán estefelé a nővérekhez, akik bennünket is vacsorára hívtak, egy csapat gyerek toppant be. Majdnem olyanok, mint azok a gyerekek, akik ilyenkor családi körben ülnek a karácsonyfa mellett. De csak majdnem olyanok. Mert ezek a gyerekek – fogyatékosak.

Nem volt nehéz feloldódni közöttük. Nyitottak, barátságosak. A kis kápolnába „berontva” azonnal lelkes éneklésbe fogtak. Énekeltek, zengtek karácsonyi énekeket, kicsit ügyetlenül, nagyon hamisan – de a kegyelem által megnyitott fülünknek, szívünknek mégis angyalszó volt ez az ének.

Ezekkel a gyermekekkel újra át lehet élni a régi, gyermeki örömöt. A várakozást. Az izgalmat. A millió kérdést – hogy néz ki egy angyal, honnan jön, hol veszi az ajándékot, - ó, vajon elég jó voltam-e…

És végül nekünk, jelenlévő felnőtteknek, nekünk adatott meg, hogy megláthattuk, hogy „hogy néz ki egy angyal”. Volt egy kislány, súlyosan fogyatékos, aki megérkezve egyenként mindannyiunkhoz odarohant és a nyakunkba csimpaszkodott. Hatalmas szeretettel. Azt hiszem, ez a gyermek aznap éjjel elhozott nekünk egy darabot a mennyországból. Mert megmutatott nekünk egy másféle szeretetet, mint amilyen a mi töredékes, próbálkozó szeretetünk. Ez a gyermek nem nézte, szép vagy-e vagy sem, jó voltál-e vagy kevésbé, viszontszereted-e vagy sem, semmit nem nézett, nem kérdezett, egyszerűen csak szeretett, azért, mert vagy. Így szeretett bennünket aznap éjjel ez a gyermek. Éppúgy, mint az a Gyermek, akinek születésén örvendeztünk.

            Én azt hiszem, ez az igazi Karácsony.

És hiszem azt is, hogy ennek a pici kislánynak az ölelésében az a Szeretet ölelt át bennünket, aki egykor megjárta értünk a hideg jászolt; s az a Szeretet, aki néhány órával később, az éjféli szentmisén, szolgájának kezében megjelent és felragyogott – ajándékul minden jószándékú embernek.

Éjféli szentmise
(Sziklatemplom, 2008)

Szeretethimnusz - ahogy bennem él

Gondolatok, olvasóimnak szeretettel

A  szeretet tapintatos. Gyengéden közelít, rejtező jelenlét.
A szeretet szelíd. Nem kér, nem követel, nem kér számon.
A szeretet kitartó. Nem vonódik vissza, ha nem talál azonnal magához méltó viszonzásra a szeretettben.
A szeretet kőszikla. Nem képlékeny érzelem, hanem szilárd elhatározás.
A szeretet irgalmas. A végtelenségig megbocsátásra kész.
A szeretet figyelmes. Szükségben közel jön, szomorúságban együttérez, vigasztal.
A szeretet bátorságos. Nem fél sem ellenállástól, sem megsebzettségtől, sem közönytől.
A szeretet állhatatos. Ha tépik, szaggatják, állva marad akkor is.
A szeretet öröm-hozó. Felfedi örömét, felüdít.
A szeretet béke-adó. Csendességében rejtőzik békéje, mely átjár. 
A szeretet befogadó. Átölel, védelmez, menedéket nyújt.
A szeretet reményteljes. Nem szűnik meg remélni a szeretett másikban.
A szeretet egyszerű. Tiszta, világos, áttetsző, nincs benne semmi bonyolult, sem méricskélés, sem taktika.
A szeretet áradó. Szeretetet szül, szeretetté formál.
A szeretet nagylelkű. Tékozolva ajándékozza magát.
A szeretet áldott. Isten áldása rajta, és maga is áldás.
 

Mese

A kis bárányról, a jólelkű pásztorról és a szeretetről

A kis bárány már jó ideje éldegélt az Úr Jézus zöldellő legelőjén. Sok-sok szeretetet kapott a többi kis báránytól, a nagy bárányoktól és a pásztoroktól. Így aztán elég jól érezte magát a bundájában. Csak éppen nem merte volna hinni, hogy benne is van jóság és szeretet, mert egyszer régen valaki azt mondta neki, hogy ő semmire se jó…

Egy szikrázóan hideg, derült, égszínkék adventi reggelen a kis bárány összeakadt egy jólelkű pásztorral, aki a szeretetről beszélt neki. A kis bárány szomorúan így szólt:

– Bennem nincs szeretet…

A jólelkű pásztor azonban így válaszolt:

– De én tudom, hogy van…

A kis bárány akkor nagyon meglepődött. Aztán egy icipicit felemelte mindig leszegett fejét, és így ugrándozott tovább. Közben potyogtak a könnyei az örömtől és a hálától, mert már tudta, hogy benne is van valami érték: magában hordozza a szeretetet…

♦

Mennyivel erősebb a jó, mint a rossz! Mekkora hatalma van a jónak a rossz fölött! Hosszú évek megrögzült sötétsége tud hirtelen elkezdeni derengeni, csupán egyetlen mondatától egy olyan embernek, aki Isten szemével néz ránk, aki hisz bennünk, aki töredékességünk szürke álarca mögött meglátja bennünk a halványan rejtőzködő jóságot.

Régebben sokat ízlelgettem Szent Pálnak ezt a figyelmeztetését: „Ne hagyd, hogy a rossz legyőzzön téged; te győzd le a rosszat jóval!” (Róm 12,21) Ízlelgettem, és nem értettem. Délibábos utópiának gondoltam. De most már értem, mert tudom, hogy miért működhet: mert a jó Istentől való, és nagyobb, mint a rossz! 

Hát ez az igaz mese tanulsága…

♦

Kedves jólelkű pásztor!

Köszönöm, hogy elmondtad nekem, hogy van bennem szeretet. Igyekszem ezt soha nem elfelejteni, és így élni a világban.

Szeretettel:

a kis bárány

 

"Ébredj, ember mély álmodból..."

Adventi újrakezdés

Nagyokat tudunk álmodni. Mindenféléket. Egyes álmok a jövőre vonatkoznak, másokkal a múltat sírjuk vissza. Vannak reálisak, vannak elérhetőek, és vannak álmok, amikről jól tudjuk, hogy álmok maradnak, mégis szeretünk elidőzni mellettük, bennük. Vannak álmaink, amelyek előrelendítenek, értelmes célt adnak, és vannak olyanok is, amelyek visszahúznak egy ártalmas és képlékeny álomvilágba.

Én most arról az álomról szeretnék írni, amellyel visszaálmodunk magunk mellé egy szeretett személyt, aki valamilyen fontos szerepet töltött be az életünkben, de önszántából kilépett ebből a szerepből. Lehet távoli vagy közeli ismerős, lehet családtag vagy barát, egy szerelem, lehet egy fontos tanár vagy mentor. Vagy épp egy lelkiatya.

Néha alkotó dolognak tűnik az elszakadt fonal két végét két kézzel szorítani, összetartani, és kérni Istent, hogy mindenható kegyelme forrassza össze a szakadást. A hűség szép erény, s akkor értelmezhető igazán, amikor problémák vannak. De szép az is, ha az ember hosszú hónapok, vagy – horribile dictu – évek hűséges és kitartó vissza-könyörgő imái után észreveszi végre az elengedés idejét. 

Ébredj, ember.

Az elengedés szomorú, de gyümölcsöző ez a szomorúság, öröm fakad belőle. Belőle táplálkozik az újnak az elengedés által megnyíló lehetősége. Valahogy úgy, mint a színek játéka az adventi oltáron: elmúlt bűneink siratásának liláját kezdettől fogva át-átszövi a közelgő tisztaság fehérsége. Így, ha egy szívünknek kedves személy miatt az elhagyottság, az értelmetlenné vált hűség lila szomorúságába öltözködik is a lelkünk, ezen a sötétes öltözeten is átragyog egy új hűség reménye.

Ébredj, ember. Szeretettel elsirattad azt, aki volt; most már fordulj nyitott kézzel, nyitott lélekkel az új lehetősége felé.

 

(Lásd még Nicolasának az álmaink elengedéséről szóló írását, amely megerősítette bennem a fenti gondolatokat. Köszönet érte!)