Ajándék az Építőtől

Megérintett… 3.

Néhány napja egy kedves barátnőmmel betértünk egy kegytárgyboltba. Ő vásárolt, én csak kísértem. Az asztalon volt egy kosárka, teli szentírási igékkel, amelyekből minden vásárló húzhatott egyet.

Az eladó biztatott, húzzak én is.

	Ismét felépítelek, és te felépülsz. (Jer 31,4)

 

Ez állt a kártyácskámon.

Megérintett.

Mert ha csak egyet kérhetnék az Úrtól, pontosan ezt kérném. Ezt a felépítést. Hogy a romból, a roncsból, ami vagyok, ami lettem, aminek érzem magam, tegyen éppé, épületté. Teljessé.

Erre – végső soron – csak Ő képes, senki más.

Ezért ez a szó – Isten szava – volt az idei karácsonyi idő talán legmegrendítőbb ajándéka.

(Kép: szeretet.hupont.hu)
 

Megérintett... 2.

„…te, aki jó hírt viszel Sionnak…”

(Iz 40,9)

Megérintett. Az szeretnék lenni, aki jó hírt visz. Az szeretnék lenni, aki a jót adja tovább. Aki engedi, hogy átsugározzék rajta a jó: Isten jósága.

Eddig ez nemigen volt így…

De ezek a szavak megérintettek, sürgetnek.

Megérintett...

„…Kezed áld vagy büntet,

egész életünket

adtad, hát el is veheted…”

(Hozsanna 229. ének, felajánlási versszakok)

Megérintett, mert megint immár napok óta sírdogálok az elvesztésén valaminek (és vele együtt valakinek), amit szerettem, ami fontos volt, amit két kézzel szorongattam, amit féltettem, nem akartam, hogy megváltozzon…

Vajon van-e valamink, amit ne Istentől kaptunk volna?

S van-e valamink, amit ne vehetne el, anélkül, hogy számonkérhetnénk, hogy vádolhatnánk?

És érezhetjük büntetésnek. De valójában mindennek, a fájdalomnak is, helye kell legyen az életünkben, mert a teremtésben rend van.

 

Keresztülszúrva 2.

Mindig azok tudnak a legjobban megbántani, akiket a legjobban szeretünk. Akik valaha biztosítottak szeretetükről, s ez a szeretet valamiféle lelki menedéket jelentett számunkra.

Fáj, amikor a másiknak valamiért – érthetetlen, hogy miért – megrendül a szeretete, a bizalma. Amikor ő, akiről azt gondoltuk, hogy nagy vonalakban ismeri a lelkületünket, szándékunkat, egyszercsak érthetetlen és igazságtalan vádakkal vádol. Amikor hátat fordít, pedig tekintetét keressük. Amikor megtört nádszálként, pislákoló lángocskaként állunk előtte, de ő már nem az irgalmasság lelkületével tekint ránk. Amikor igazán a „mélységből” kiáltunk felé, de ő már nem tudja, nem akarja többé meghallani.

Tudom, nem szabad emberekbe túlzott bizalmat helyezni, vagy beléjük akarni kapaszkodni Isten helyett. De talán szabad a jót feltételezni, örvendeni a másik ember szeretetének, bizalmának, segítségének, és talán szabad keresztülszúrva érezni magam, amikor ezeket ártatlanul veszítem el.

És talán szabad e tüskével a szívemben is felállni, és nem „lerázni a port a lábamról”, hanem a magam részéről mégis megpróbálni kitartani ebben a szeretetben.

Hullámvölgy

„Az Úr adta, az Úr elvette” (Jób 1,21)

Újra és újra meg kell tanulni, hogy semmire nem tehetem rá a kezem. Isten ajándéka – legyen bármily üdvös is – nem megy át a „tulajdonomba”. Azért kapom, hogy jól használjam, s ha ez sikerül, még akkor is visszakérheti, visszaveheti. És bíznom kell benne: Ő tudja, miért adja és miért veszi el.

Nem vall krisztusi nagykorúságra sírni és toporzékolni, amikor a rég vágyott ajándékot szelíden visszakéri, s a kezemet, szívemet ismét üresnek érzem. Újra és újra meg kell tanulni, hogy Isten ajándéka „csak” ajándék és nem maga Isten.

Milyen jó volna elsajátítani Jób lelkületét: az Úr adta, az Úr elvette... Pedig ő MINDENT elveszített, nem csak egy szívből óhajtott ajándékot, mint én…

Nem vall krisztusi nagykorúságra, de sírok és toporzékolok, üresen maradt kezemet kérdően tárom az Úr felé. Értetlenül. Pedig értem én valahol a lelkem mélyén.

Isten csak magát adja úgy, hogy nem veszi vissza soha. Garanciát csak erre ad. Meg kell tanulni, hogy ez elég legyen, hogy ez legyen a minden.

Hullámhegy, hullámvölgy. A Táborhegyről le kell jönni néha. De a babiloni fogság sem tart örökké.

Öröm, tüskék, alázat...

Vallomások egy tartalmas nyár után

Keveset írtam a nyáron, gondolom, észrevették a kedves olvasóim. Ennek gyakorlati oka, hogy két év keserves munkanélküliség után munkába álltam végre, és az új időbeosztásom még nem állt össze teljesen… Ezúton elnézést és türelmet kérek azoktól is, akiknek elmaradt e-maillel tartozom még…

A másik ok, hogy nagyon-nagyon tartalmas volt számomra ez a nyár, lelki, hitbeli szempontból is, és egyelőre még keresem a szavakat. Pozitív és negatív értelemben is igaz a tartalmasság.

Öröm, szomorúság, építkezések, összeomlások, ajándékok, veszteségek…

Nagy imameghallgatások, amelyekről remélem, egyszer majd tanúságot is tudok tenni…

Saját korlátaim, gyengeségeim megtapasztalása, amelyeket mások korlátainak tükrébe nézve láttam és értettem meg.

Csalódás és tüske, amelyeket ÉN OKOZTAM valakinek, akinek pedig segíteni szerettem volna…

Sok vidámság és derű is.

Kaptam olyan ajándékokat Istentől, amelyekre vágytam, de nem mertem kérni…

Útkereszteződések, döntéshelyzetek, hogyantovább-ok.

Tanulom az alázatot, ami a fájdalomban nagyon könnyű, az örömökben, jó helyzetben nagyon nehéz…

Tanulom a bocsánatkérést… először a bocsánatkérést embertársamtól, akit nagyon szeretek és megbántottam, s remélem, egyszer majd Istentől is igazán őszintén… 

Hát valahogy így.

Igyekszem most már visszazökkenni, és újra rendszeresen megosztani gondolatokat, élményeket.
És kérem szépen imáitokat.

"Megújítod a föld színét..."

Keresztelő – hagyományos rítusban

Sokan-sokat imádkoztunk ennek a kis léleknek a megfoganásáért, majd egészségben való fejlődéséért és megszületéséért. És íme, a kis Emma tegnap a keresztség szentségében részesült.

Csodálatos, Teremtő Atyaisten, élet adatik szeretetedből, s így újítod meg óráról órára a föld színét!

A hagyományos liturgia csodálatos ajándéka - számomra legalábbis -, hogy a szavakon és minden érzékszerven túl tud megmutatni valamit, egy szentség értelmét, egy misztérium jelentésének olyan árnyalatát, amit „szem nem látott, fül nem hallott, és emberi szív föl nem fogott”.

Emellett precedens értékű és örömteli esemény, hogy magyar pálos pap hagyományos liturgiát vezetett!

Istennek legyen hála érte!

A szülők, a keresztszülők és az atyák

 

(Az édesanya bejegyzését lásd ITT)