Köztünk élő, csendes szentek

(Nagyszüleim emlékére)

Ki mehet fel az Úr hegyére?

Ki állhat meg az ő szent helyén?

Az, akinek keze ártatlan, akinek szíve tiszta.

Aki magát hiúságra nem adja,

S nem tesz hamis esküt.

(Zsolt 24)

Kanonizált szentjeinkben közös, hogy egyház-szerte ismerjük őket; hallhatunk, olvashatunk róluk, tiszteljük őket. Akár valami nagy dolgot alkottak, akár a „kis úton” követték hűségesen az Urat, életszentségük nem maradt rejtve. Valaki vagy valakik feljegyezték életüket, csodáikat, vértanúságukat, vagy éppen mindennapi egyszerű, hűséges Krisztus-követésüket. Példaképeink ők, nagy testvérek, útjelzők. Jó, hogy vannak ők nekünk!     

De az üdvözültek népes serege nemcsak a kanonizált szentekből áll. Mellettük vannak mindazok, akik rejtetten, csendességben éltek itt a földön, nem tettek semmi különöset, csak éppen élték az életet, úgy, ahogy azt számukra Isten kijelölte.

Akik élték az életet ott, ahová Isten állította őket. Meghallották és befogadták az Igét, éltek annak fényében, de nem hivalkodtak ezzel, s nem tartották magukat különbnek másoknál. És amikor a világ úgy fordult, hogy kereszténynek lenni „nem szabadott”, akkor az Úr nevét negyven évre mélyen elrejtették szívükben – nem lettek vértanúkká, de lettek életükkel élő tanúivá annak az életnek, annak az erkölcsnek, annak a szeretetnek, amelyet Jézustól tanultak. Csendességben és szeretetben neveltek ha nem is gyakorló keresztény, de tisztességes és becsületes gyerekeket és unokákat. S ez is nagy dolog!

Nem veszekedtek senkivel és nem bántottak senkit. Életüket a békére és a békességre rendezték be.

Számtalan nehézségben, megpróbáltatásban volt részük, és nem kérdezték: „miért”. Átéltek háborút, forradalmat, veszteséget, kórházat, betegséget. És nem kérdezték, miért nem lehet könnyebb a kereszt.

És soha nem engedték el életük társának – egymásnak – kezét, mindaddig, amíg az Úr – egy rövid időre – el nem választotta őket a testi halál által, amely számukra, úgy hiszem, csak egy ajtó a keskeny ösvény végén, mely a tágas legelőre nyílik.

Hiszem, hogy most is, ma is élnek közöttünk „szentek”. Vegyük észre őket, figyeljük életüket. S ha Isten kiszólítja őket közülünk, merjük kérni közbenjárásukat mindennapi jobbáválásunkért, életszentségre hívó utunk hűséges járásáért.

Az ilyen áldást nyer az Úrtól

S irgalmat Istenétől, oltalmazójától.

(Zsolt 24)

Vidám Szilveszter

 ... a világ közepén

(Sokaknak ígérek már hetek óta egy rövid beszámolót az idei Szilveszterről. Megkésve bár, de íme, elkészült.)

♦

Akadnak pillanatok, jó esetben akár órák, napok, amikor a mennyek országa egészen közel jön. Vigasztalásként, bátorításként, üzen, hogy létezik. Hogy el ne felejtsük valahogyan, hogy létezik.

Amikor olyan helyen vagy, ahol távolinak érzed az aktuális nehézségeket, szomorúságokat. Amikor egy homíliában meghallod Isten válaszát a legkínzóbb kérdéseidre. Amikor néhány centiméteres közelségben térdelhetsz a szentségi Jézustól, és arcodon érzed szeretete melegét. Amikor önmagad lehetsz, mert éppen olyanok vesznek körül, akik nem várják el, hogy szerepet játssz. Amikor mindezen dolgok együtt vannak, egy kicsit megérted, mit jelent: köztetek van a mennyek országa.

Ilyen órákat, napokat töltöttem Szilveszter alkalmából, kedves jó emberekkel együtt, a világ közepén, Pálosszentkúton.

♦

Sok vidámságban és sok elmélyülésben egyaránt részünk lehetett. Az elmúlt évet hálaadással búcsúztattuk, az újat a Szűzanyáról vett szentmisével köszöntöttük. A szilveszteri vacsora a falusi kultúrházban volt, az éjféli koccintás a szerzetesek ebédlőjében.

Hálaadó szentmise

            

Napközben sokat sétáltunk a környéken, ami számomra télen-nyáron egyaránt gyönyörű. Most a bokáig érő, érintetlen hó fehérsége arra a tisztaságra emlékeztetett, amit ezen az igazán Istenközeli helyen az ember átélhet, megtapasztalhat. A békére, ami itt eltölti az Istenkereső lelkeket.

A tónál

A bűnbocsánat szentsége mindig és mindenhol ugyanaz, csak mi éljük át másként és másként. Számomra a hatás most olyan volt, mintha legalábbis életgyónás lett volna… Végtelen könnyedség, tisztaság. Hogy miért olyan más itt, nem tudom. A természet Isten adta szépsége, a szeretet közelsége megnyitja a gyarló ember szívét, és fogékonnyá teszi a kegyelem befogadására.

Táj a kolostor mögött

Jó lenne tudni ezt a békét, ezt a tisztaságot, ezt a vidámságot magunkkal vinni. Hordozni, átadni. Megőrizni, nehéz pillanatokban újra felfedezni. Erőt meríteni belőle a mindennapi léthez.

(Köszönet Ildikónak a szentmisén készült fotóért.)

 

Gyász

A jóknak, akik csendben éltek itt a földön, a remény beteljesül, a hit bizonyossággá válik; feltárul a Világosság. Hiszem.

 

Köszönöm

Nagy baj, ha elfelejtjük a szót: köszönöm. Akár egymás felé, akár Isten felé. Erről szólt Pálosszentkúton a Szilveszter esti hálaadó szentmise homíliája. Amikor az elmúlt évre gondolunk, az első szó a hálaadásé legyen. Adjunk hálát a sok kapott jóért, a szeretetért, a kegyelmekért – és adjunk hálát azokért az emberekért is, akik nehézséget okoznak nekünk, hiszen ők segítik a leginkább emberi fejlődésünket és utunkat az üdvösség felé.

♦

Szeretném én is, itt is, elmondani, hogy köszönöm. Köszönöm mindannyiatoknak, akikkel bármilyen ismeretségben, kapcsolatban voltam vagy vagyok. Köszönöm, hogy vagytok, hogy létetekkel gazdagítjátok ezt a világot, és ebben a világban az én életemet is.

Igazi Karácsony

Valahogy elfelejtettük a szeretetet. Nem azt a töredékes, jószándékú, igyekvő szeretetet, amivel egymást próbáljuk szeretni itt a földön – az még bennünk él, tápláljuk, próbálkozunk vele, több-kevesebb sikerrel. Hanem azt felejtettük el, hogy a tökéletes Szeretet, a világot alkotó, fenntartó, széppé tevő Szeretet mindennap hozzánk jön, velünk van, s hogy ezt ünnepeljük mindennap, minden percben, és ezt ünnepeljük Jézus születése napján is. Sok-sok jó ember, jó család ül együtt Karácsony este, és valahogy nem tud mit kezdeni az egésszel, egyszerűen azért, mert már nem emlékezünk erre a Szeretetre.

Amikor egy kedves jó lélek meghívott, hogy az idei Karácsony estét nála töltsem, egy pici hegy tetején épült kis kollégiumban, még nem sejtettem, mibe fogok csöppenni. Csak abban voltam biztos, hogy örülni fogok mindennek, amit látok, és mindenkinek, akivel találkozom. Aztán estefelé a nővérekhez, akik bennünket is vacsorára hívtak, egy csapat gyerek toppant be. Majdnem olyanok, mint azok a gyerekek, akik ilyenkor családi körben ülnek a karácsonyfa mellett. De csak majdnem olyanok. Mert ezek a gyerekek – fogyatékosak.

Nem volt nehéz feloldódni közöttük. Nyitottak, barátságosak. A kis kápolnába „berontva” azonnal lelkes éneklésbe fogtak. Énekeltek, zengtek karácsonyi énekeket, kicsit ügyetlenül, nagyon hamisan – de a kegyelem által megnyitott fülünknek, szívünknek mégis angyalszó volt ez az ének.

Ezekkel a gyermekekkel újra át lehet élni a régi, gyermeki örömöt. A várakozást. Az izgalmat. A millió kérdést – hogy néz ki egy angyal, honnan jön, hol veszi az ajándékot, - ó, vajon elég jó voltam-e…

És végül nekünk, jelenlévő felnőtteknek, nekünk adatott meg, hogy megláthattuk, hogy „hogy néz ki egy angyal”. Volt egy kislány, súlyosan fogyatékos, aki megérkezve egyenként mindannyiunkhoz odarohant és a nyakunkba csimpaszkodott. Hatalmas szeretettel. Azt hiszem, ez a gyermek aznap éjjel elhozott nekünk egy darabot a mennyországból. Mert megmutatott nekünk egy másféle szeretetet, mint amilyen a mi töredékes, próbálkozó szeretetünk. Ez a gyermek nem nézte, szép vagy-e vagy sem, jó voltál-e vagy kevésbé, viszontszereted-e vagy sem, semmit nem nézett, nem kérdezett, egyszerűen csak szeretett, azért, mert vagy. Így szeretett bennünket aznap éjjel ez a gyermek. Éppúgy, mint az a Gyermek, akinek születésén örvendeztünk.

            Én azt hiszem, ez az igazi Karácsony.

És hiszem azt is, hogy ennek a pici kislánynak az ölelésében az a Szeretet ölelt át bennünket, aki egykor megjárta értünk a hideg jászolt; s az a Szeretet, aki néhány órával később, az éjféli szentmisén, szolgájának kezében megjelent és felragyogott – ajándékul minden jószándékú embernek.

Éjféli szentmise
(Sziklatemplom, 2008)

Szeretethimnusz - ahogy bennem él

Gondolatok, olvasóimnak szeretettel

A  szeretet tapintatos. Gyengéden közelít, rejtező jelenlét.
A szeretet szelíd. Nem kér, nem követel, nem kér számon.
A szeretet kitartó. Nem vonódik vissza, ha nem talál azonnal magához méltó viszonzásra a szeretettben.
A szeretet kőszikla. Nem képlékeny érzelem, hanem szilárd elhatározás.
A szeretet irgalmas. A végtelenségig megbocsátásra kész.
A szeretet figyelmes. Szükségben közel jön, szomorúságban együttérez, vigasztal.
A szeretet bátorságos. Nem fél sem ellenállástól, sem megsebzettségtől, sem közönytől.
A szeretet állhatatos. Ha tépik, szaggatják, állva marad akkor is.
A szeretet öröm-hozó. Felfedi örömét, felüdít.
A szeretet béke-adó. Csendességében rejtőzik békéje, mely átjár. 
A szeretet befogadó. Átölel, védelmez, menedéket nyújt.
A szeretet reményteljes. Nem szűnik meg remélni a szeretett másikban.
A szeretet egyszerű. Tiszta, világos, áttetsző, nincs benne semmi bonyolult, sem méricskélés, sem taktika.
A szeretet áradó. Szeretetet szül, szeretetté formál.
A szeretet nagylelkű. Tékozolva ajándékozza magát.
A szeretet áldott. Isten áldása rajta, és maga is áldás.
 

Mese

A kis bárányról, a jólelkű pásztorról és a szeretetről

A kis bárány már jó ideje éldegélt az Úr Jézus zöldellő legelőjén. Sok-sok szeretetet kapott a többi kis báránytól, a nagy bárányoktól és a pásztoroktól. Így aztán elég jól érezte magát a bundájában. Csak éppen nem merte volna hinni, hogy benne is van jóság és szeretet, mert egyszer régen valaki azt mondta neki, hogy ő semmire se jó…

Egy szikrázóan hideg, derült, égszínkék adventi reggelen a kis bárány összeakadt egy jólelkű pásztorral, aki a szeretetről beszélt neki. A kis bárány szomorúan így szólt:

– Bennem nincs szeretet…

A jólelkű pásztor azonban így válaszolt:

– De én tudom, hogy van…

A kis bárány akkor nagyon meglepődött. Aztán egy icipicit felemelte mindig leszegett fejét, és így ugrándozott tovább. Közben potyogtak a könnyei az örömtől és a hálától, mert már tudta, hogy benne is van valami érték: magában hordozza a szeretetet…

♦

Mennyivel erősebb a jó, mint a rossz! Mekkora hatalma van a jónak a rossz fölött! Hosszú évek megrögzült sötétsége tud hirtelen elkezdeni derengeni, csupán egyetlen mondatától egy olyan embernek, aki Isten szemével néz ránk, aki hisz bennünk, aki töredékességünk szürke álarca mögött meglátja bennünk a halványan rejtőzködő jóságot.

Régebben sokat ízlelgettem Szent Pálnak ezt a figyelmeztetését: „Ne hagyd, hogy a rossz legyőzzön téged; te győzd le a rosszat jóval!” (Róm 12,21) Ízlelgettem, és nem értettem. Délibábos utópiának gondoltam. De most már értem, mert tudom, hogy miért működhet: mert a jó Istentől való, és nagyobb, mint a rossz! 

Hát ez az igaz mese tanulsága…

♦

Kedves jólelkű pásztor!

Köszönöm, hogy elmondtad nekem, hogy van bennem szeretet. Igyekszem ezt soha nem elfelejteni, és így élni a világban.

Szeretettel:

a kis bárány