Christus vincit

Idő kell. Idő és fájdalmak, amiket átéltünk és amikből kijöttünk, ahhoz, hogy megsejtsünk valamit Isten "logikájából", s egyre inkább hinni tudjuk, hogy ő győz.

De nem akárhogy győz Krisztus.

Olyan szép az a mondat, amit a Vexilla regis himnuszban énekelünk: regnavit a ligno Deus – a fáról uralkodik az Isten.

Nem az emberektől elszakadt magas trónusról, mint egynémely földi királyok. Nem. A fáról. A keresztről. A szenvedésből, a megalázottságból győz és uralkodik.

Ezért meg kell értenünk, hogy az Ő győzelme az életünkben mindig a keresztfához kötődik. Amikor megfeszíttetünk, amikor szeretetből szenvedünk, akkor győzünk. Akkor győz bennünk Krisztus.

Amikor a világ szemében legyőzettünk, Istennel összekapcsolt életünkben akkor virágzik a győzelem. Krisztus győzelme, a szeretet győzelme.

"Szép kelet, szép nap..."

Napkelet.

Benne van annyi minden! Egész történetünk kezdete. A világé, s benne mindannyiunké. És az életünkben minden szép és fontos dolog kezdete.

Az első szeretet, az eredeti romlatlanság. Amikor még nem rontottunk el semmit.

Amelyhez vissza lehet térni az Úr által. Aki egyszer majd véglegesen helyreállítja tisztaságunkat. A világét és mindannyiunkét. És minden dolgainkét és érzelmeinkét.

Ettől szép a napkelet.

Pálosszentkút, 2012. január 1.

Pálosszentkút, 2012. január 1.

 

Minden kedves olvasómnak Urunktól megáldott új esztendőt kívánok!

(Saját fotók)

Ajándék az Építőtől

Megérintett… 3.

Néhány napja egy kedves barátnőmmel betértünk egy kegytárgyboltba. Ő vásárolt, én csak kísértem. Az asztalon volt egy kosárka, teli szentírási igékkel, amelyekből minden vásárló húzhatott egyet.

Az eladó biztatott, húzzak én is.

	Ismét felépítelek, és te felépülsz. (Jer 31,4)

 

Ez állt a kártyácskámon.

Megérintett.

Mert ha csak egyet kérhetnék az Úrtól, pontosan ezt kérném. Ezt a felépítést. Hogy a romból, a roncsból, ami vagyok, ami lettem, aminek érzem magam, tegyen éppé, épületté. Teljessé.

Erre – végső soron – csak Ő képes, senki más.

Ezért ez a szó – Isten szava – volt az idei karácsonyi idő talán legmegrendítőbb ajándéka.

(Kép: szeretet.hupont.hu)
 

Megérintett... 2.

„…te, aki jó hírt viszel Sionnak…”

(Iz 40,9)

Megérintett. Az szeretnék lenni, aki jó hírt visz. Az szeretnék lenni, aki a jót adja tovább. Aki engedi, hogy átsugározzék rajta a jó: Isten jósága.

Eddig ez nemigen volt így…

De ezek a szavak megérintettek, sürgetnek.

Megérintett...

„…Kezed áld vagy büntet,

egész életünket

adtad, hát el is veheted…”

(Hozsanna 229. ének, felajánlási versszakok)

Megérintett, mert megint immár napok óta sírdogálok az elvesztésén valaminek (és vele együtt valakinek), amit szerettem, ami fontos volt, amit két kézzel szorongattam, amit féltettem, nem akartam, hogy megváltozzon…

Vajon van-e valamink, amit ne Istentől kaptunk volna?

S van-e valamink, amit ne vehetne el, anélkül, hogy számonkérhetnénk, hogy vádolhatnánk?

És érezhetjük büntetésnek. De valójában mindennek, a fájdalomnak is, helye kell legyen az életünkben, mert a teremtésben rend van.

 

Keresztülszúrva 2.

Mindig azok tudnak a legjobban megbántani, akiket a legjobban szeretünk. Akik valaha biztosítottak szeretetükről, s ez a szeretet valamiféle lelki menedéket jelentett számunkra.

Fáj, amikor a másiknak valamiért – érthetetlen, hogy miért – megrendül a szeretete, a bizalma. Amikor ő, akiről azt gondoltuk, hogy nagy vonalakban ismeri a lelkületünket, szándékunkat, egyszercsak érthetetlen és igazságtalan vádakkal vádol. Amikor hátat fordít, pedig tekintetét keressük. Amikor megtört nádszálként, pislákoló lángocskaként állunk előtte, de ő már nem az irgalmasság lelkületével tekint ránk. Amikor igazán a „mélységből” kiáltunk felé, de ő már nem tudja, nem akarja többé meghallani.

Tudom, nem szabad emberekbe túlzott bizalmat helyezni, vagy beléjük akarni kapaszkodni Isten helyett. De talán szabad a jót feltételezni, örvendeni a másik ember szeretetének, bizalmának, segítségének, és talán szabad keresztülszúrva érezni magam, amikor ezeket ártatlanul veszítem el.

És talán szabad e tüskével a szívemben is felállni, és nem „lerázni a port a lábamról”, hanem a magam részéről mégis megpróbálni kitartani ebben a szeretetben.

Hullámvölgy

„Az Úr adta, az Úr elvette” (Jób 1,21)

Újra és újra meg kell tanulni, hogy semmire nem tehetem rá a kezem. Isten ajándéka – legyen bármily üdvös is – nem megy át a „tulajdonomba”. Azért kapom, hogy jól használjam, s ha ez sikerül, még akkor is visszakérheti, visszaveheti. És bíznom kell benne: Ő tudja, miért adja és miért veszi el.

Nem vall krisztusi nagykorúságra sírni és toporzékolni, amikor a rég vágyott ajándékot szelíden visszakéri, s a kezemet, szívemet ismét üresnek érzem. Újra és újra meg kell tanulni, hogy Isten ajándéka „csak” ajándék és nem maga Isten.

Milyen jó volna elsajátítani Jób lelkületét: az Úr adta, az Úr elvette... Pedig ő MINDENT elveszített, nem csak egy szívből óhajtott ajándékot, mint én…

Nem vall krisztusi nagykorúságra, de sírok és toporzékolok, üresen maradt kezemet kérdően tárom az Úr felé. Értetlenül. Pedig értem én valahol a lelkem mélyén.

Isten csak magát adja úgy, hogy nem veszi vissza soha. Garanciát csak erre ad. Meg kell tanulni, hogy ez elég legyen, hogy ez legyen a minden.

Hullámhegy, hullámvölgy. A Táborhegyről le kell jönni néha. De a babiloni fogság sem tart örökké.

Öröm, tüskék, alázat...

Vallomások egy tartalmas nyár után

Keveset írtam a nyáron, gondolom, észrevették a kedves olvasóim. Ennek gyakorlati oka, hogy két év keserves munkanélküliség után munkába álltam végre, és az új időbeosztásom még nem állt össze teljesen… Ezúton elnézést és türelmet kérek azoktól is, akiknek elmaradt e-maillel tartozom még…

A másik ok, hogy nagyon-nagyon tartalmas volt számomra ez a nyár, lelki, hitbeli szempontból is, és egyelőre még keresem a szavakat. Pozitív és negatív értelemben is igaz a tartalmasság.

Öröm, szomorúság, építkezések, összeomlások, ajándékok, veszteségek…

Nagy imameghallgatások, amelyekről remélem, egyszer majd tanúságot is tudok tenni…

Saját korlátaim, gyengeségeim megtapasztalása, amelyeket mások korlátainak tükrébe nézve láttam és értettem meg.

Csalódás és tüske, amelyeket ÉN OKOZTAM valakinek, akinek pedig segíteni szerettem volna…

Sok vidámság és derű is.

Kaptam olyan ajándékokat Istentől, amelyekre vágytam, de nem mertem kérni…

Útkereszteződések, döntéshelyzetek, hogyantovább-ok.

Tanulom az alázatot, ami a fájdalomban nagyon könnyű, az örömökben, jó helyzetben nagyon nehéz…

Tanulom a bocsánatkérést… először a bocsánatkérést embertársamtól, akit nagyon szeretek és megbántottam, s remélem, egyszer majd Istentől is igazán őszintén… 

Hát valahogy így.

Igyekszem most már visszazökkenni, és újra rendszeresen megosztani gondolatokat, élményeket.
És kérem szépen imáitokat.

"Megújítod a föld színét..."

Keresztelő – hagyományos rítusban

Sokan-sokat imádkoztunk ennek a kis léleknek a megfoganásáért, majd egészségben való fejlődéséért és megszületéséért. És íme, a kis Emma tegnap a keresztség szentségében részesült.

Csodálatos, Teremtő Atyaisten, élet adatik szeretetedből, s így újítod meg óráról órára a föld színét!

A hagyományos liturgia csodálatos ajándéka - számomra legalábbis -, hogy a szavakon és minden érzékszerven túl tud megmutatni valamit, egy szentség értelmét, egy misztérium jelentésének olyan árnyalatát, amit „szem nem látott, fül nem hallott, és emberi szív föl nem fogott”.

Emellett precedens értékű és örömteli esemény, hogy magyar pálos pap hagyományos liturgiát vezetett!

Istennek legyen hála érte!

A szülők, a keresztszülők és az atyák

 

(Az édesanya bejegyzését lásd ITT)

Isten arcai

Égi tünemények

Furcsa időjárás volt tegnapelőtt délután. Sütött a nap, esett az eső, és ahogy jöttem át egy zebrán a Kerepesi úton, arra figyeltem fel, hogy ha jobbra néztem, arra szinte fekete volt az ég, ha pedig balra, ott vakítva ragyogott a nap. Különös égi tünemény volt.

            Isten sokféle arcát mutatja az életünkben. Néha ragyog, és földöntúli fénnyel árasztja el a napjainkat. Máskor fekete felhőkből sír a bűneinken, amelyekkel szemben tehetetlennek érezzük magunkat. Időnként annyira sötét az Isten-arc, hogy azt gondoljuk, nincs többé merszünk bízni Benne.

            Ha csak felületesen figyelünk, Isten változékonynak tűnik fel előttünk.

          Pedig Ő az egyetlen változatlan ezen a világon. Csak azért mutat más és más arcot nekünk, mert HOZZÁNK ALKALMAZKODIK. Mindenkor úgy fordul felénk, ahogyan az a legjobban javunkra válik, olyan tekintettel néz ránk, amely tekintetben leginkább képesek vagyunk felállni, vagy épp továbbhaladni az üdvösséges út felé.

            És persze az sem mindegy, hogy mi merre nézünk. Ha ijesztően fekete a horizont, lehet, hogy én vagyok, aki rossz irányba tekint. Érdemes egy kicsit megfordulni – lehet, hogy a másik irányból vár Isten ragyogóan szerető tekintete.

 

"Megkésett" beszámoló

...a lengyel zarándoklatról

Képekben… mert szavak nincsenek rá…!!!

Krakkó

Főtér - "Boldog Özséb remetéi..."

Szentmise a Mária-templomban

Irgalmasság-központ. Áldozás (térdelve!!!! - hát nem szép??? :-))

Częstochowa

A kegykép és az oltár

A magyaroknak ajándékozott kegykép-másolat

Keresztút - a menet eleje

Keresztút - hívek

Ószandec

Menet a templomhoz

A templom bejárata egy mosolygós lengyel pappal :-)

(A Mária-templomban készült fotó a Misszió Tours utazási iroda honlapjáról származik. A két keresztúti fotót Ildikó készítette.)

Czarna Madonna

Kedves olvasóim!

A jövő héten Częstochowába megyek, köszönteni drága égi édesanyánkat.

Ha van valami imaszándékotok, amit magammal vigyek, írjatok bátran, akár kommentben, vagy ha nem publikus, akkor ide: krisztina.namenyi@gmail.com

Addig is egy kis hallgatnivaló, gyönyörű częstochowai ének: ITT

   

Eljön a vigasztaló

Pünkösd Pálosszentkúton     

Olyan nehéz megragadni, megérteni a Szentlelket. Megérteni, hogy ki is Ő; meglátni, hogy hogyan is van jelen az életünkben. Nehéz megérteni, mit jelent az, hogy várjuk, mit jelent az, hogy eljött, s mit jelent az, hogy a világban marad.

Tó

            Isten kegyelméből és a pálos atyák vendégszerető jóvoltából az idén is Pálosszentkúton tölthettem a Pünkösdöt. Szép itt, mint mindig. Egy pillanat megállás, egy kicsi vigasztalás. A végtelen szomorúság hullámai között néhány csepp öröm. EZ is Szentlélek. Egy-egy összemosolygás, találkozások, néhány jó szó, egy ölelés – mennyi de mennyi szeretet! És EZ is Szentlélek.

            Idő, melyben végig lehet gondolni, honnan jöttem, mit kaptam, mivé váltam, mi vagyok, merre tartok. Kiben bízom. Végiggondolni, ami elszomorít. Kiben hiszek, s miért nem hiszek jobban. A gondolatok, a könnyek – EZ is a Szentlélek ajándéka. 

A tónál

            A Szentlélek jöhet zúgó széllel, lángokkal, mint az első Pünkösdkor. De nem biztos, hogy hozzánk is mindig így jön el. A Szentlélek: Isten. Isten, aki szereti a csendességet, de a csendességben képes formálni, erőt adni, vigasztalni, bátorítani. Képes megmutatni a következő lépcsőfokot, amire lépnünk kell. S megadni a bizalmat, hogy a következő lépcsőfok után majd látni fogjuk a rákövetkezőt. 

Érseki szentmise

            A pünkösdi ünnepi szentmise prédikációját az atya a zarándokok tömege előtt ezekkel a szavakkal fejezte be: Elég nagy ez az oltár, mindannyian rátehetjük kérésünket, aggodalmunkat, szándékunkat. Odatettük, meghatott csendben, és hittük, hogy jó ez így. Bárcsak minden egyes szentmisében meg tudnánk ezt tenni, ezzel a hittel, bizalommal! Erre vezessen el bennünket a Szentlélek Isten!

Kincs-e az, ami nincs?

If you don’t  have it, you don’t need it

 

Ezt az angol nyelvű feliratot egy kigyúrt világfi pólóján olvastam ma reggel a metrón.

Elgondolkodtatott.

Azt hiszem, könnyen „megkeresztelhető” gondolat.

Hiszem-e, hogy amire tényleg szükségem van, és pont akkor, amikor tényleg szükségem van rá, Isten megadja? Hiszem-e, hogy amihez nem segít hozzá, az nem is olyan lényeges számomra? S hiszem-e, hogy ha egy igaz kincset elvesz tőlem, akkor kegyelméből pont ez a hiány fog kinccsé válni, amelyből újabb üdvös kincsek fognak majd forrásozni?

Ha hiszem, akkor miért a kétségbeesés?

Ha nem hiszem, akkor van hova fejlődni…

Ez a kigyúrt világfi valami fontos üzenetet hozott el. Nekem, nekünk. Nekünk, akik oly sokszor nem merjük hinni, hogy az Isten nem más, mint Gondviselés. Ez az üzenet az életünkről szól. Az életünkről, amelyben minden kinccsé válhat, ha megértjük az üzenetet.

Pillanatok egy kedves napról

Dicsekszem, de az Úrban dicsekszem, megszívlelve a jó apostol figyelmeztetését. :-) Múlt héten került megrendezésre a Sapientia  Főiskolán az intézményi TDK, amelyen első helyet sikerült elérnem – de a zsűri igen nehéz helyzetben lehetett, mert a versenytársak is nagyon ügyesek voltak!

Előadásom témája a szent rend házassági akadálya volt. 

kánonjogász-palánta :-)

 Az előadások után a zsűri és a közönség kérdéseket tehetett fel az előadónak a témájával kapcsolatban. Mindannyian igen kemény kérdéseket kaptunk! Az összes versenyző meghallgatása után a zsűri döntéshozatalra vonult vissza, míg mi az aulában pogácsával és beszélgetéssel oldottuk az – egyébként nem is létező – feszültséget.

Szünetben. Leghűségesebb szurkolóm :-)

Szünetben. Két Hedvig között :-)

 A zsűri jó sokáig tanácskozott… nem csoda, hiszen minden versenyző felkészült volt, érdekes témát hozott és ügyesen válaszolt a kérdésekre. Az eredményhirdetésnél nagyon alapos visszajelzéseket kaptunk, mind az előnyökről, mind a hiányosságainkról, ez utóbbiakat természetesen építő kritika formájában, ami nagyon hasznos volt.

A zsűri, amely nehéz helyzetben volt...

 Az eredményhirdetés után Magdalénával és férjével egy hangulatos, pici budai kávézóban ünnepeltünk, ahol egy pohár finom fehér forró csokit kaptam tőlük. Alig győztük csodálni a csodaszép régi bútorokat, és a falon a teáskanna-gyűjteményt. És a csoki is remek volt. Ez itt a reklám helye: Csészényi Kávézó, Budapest, Krisztina krt. 34. A templommal sréen szemben. Bátran ajánlom!

Egy "csészényi" forrócsoki :-)

 Dicsőség Istennek, és hála a világ legszuperebb témavezetőjének… és persze mindenkinek, aki lélekben és/vagy fizikálisan jelen volt!

(Fotók: Mária Magdaléna)

Emmausz után

"Ekkor megnyílt a szemük és felismerték. De eltűnt a szemük elől." (Lk 24,31)

Időnként bizony csukva van a szemünk, s az Úr megengedi ezt. Csukva van a szemünk, és nem ismerjük fel a másik emberről, hogy ki is ő az életünkben. Levegőnek nézzük, vagy talán még ellenszenvesnek is. Vagy talán nehezen tudunk neki megbocsátani egy régi tüskét.

Aztán valami lassan elkezd változni. Mert az a másik ember türelmesen mellénk áll és szeretete elkezdi nyitogatni késedelmes szívünket és felolvasztani benne a jéghegyeket.

Aztán egyszer csak kimond egy szót, amire – magunk se tudtuk, de – régóta vártunk. És akkor megnyílik a szemünk. És akkor hirtelen világosan meglátjuk, mennyire fontos. És akkor hirtelen feltolulnak bennünk a kérdések, amit meg akarunk kérdezni a másiktól. A válaszok arra, amit valamikor kérdezett és nem tudtunk, nem akartunk válaszolni. És hirtelen annyi mindent el szeretnénk mondani neki.

De akkor meglátjuk azt is, hogy hamarosan el fog tűnni a szemünk elől. Hogy nem maradt idő a kérdésekre és a válaszokra.

Ugye, ismerős a történet? Bizonyosan kedves olvasóim is átélték már egyszer vagy többször…

De mi az, ami vigaszt nyújt? Mi marad… Emmausz után?

Marad az öröme annak, hogy mégiscsak „találkozás” történt.

Maradnak a megtisztító könnyek, amelyek átmossák a lelket.

Marad a könyörtelen, de üdvös figyelmeztetés: tanulni az önzetlenséget, elhinni, hogy máshol, másnak még nagyobb szüksége van arra a másikra, s tanulni a szívből való elengedést.

És marad… a Megtört Kenyér az emmauszi asztalon.

Szép...

Nagyon szép fotókra akadtam. Segédpüspök atyánk a tabernákulum felé fordulva misézik 2010 októberében, Lengyelországban, a Jasna Góra-i pálos templomban.

 

 

(Képek forrása: www.paulini.pl) 

A Getszemáni és a feltámadás

„Simon, alszol? Egy órát sem tudtál virrasztani velem?”

(Mk 14,37)

Arról sokat beszélünk, hallunk, hogy a kereszt, a szenvedés szükségszerű része életünknek, és egyetlen lehetséges utunk az örök élet felé. Ahogyan Jézusnak nem adatott az Atyától más út a megváltásra, úgy számunkra sincs feltámadás anélkül, hogy életünkben meg ne tapasztalnánk a fájdalom, a szenvedés keserves kínjait. Életünk „nagypénteki” drámáinak helyét Jézus egyszer s mindenkorra megmutatta nekünk.

Kevesebbet gondolunk azonban arra, hogy a megváltás teljességéhez a keresztreszegezettség fájdalmán kívül hozzátartozik egy másik fájdalom: a Getszemáni kert magánya, elhagyatottsága, meg nem értettsége. A nagycsütörtöki dráma. Ezt a borzalmas fájdalmat átélte az Úr, és – nem nagyobb a szolga uránál – átéljük mi is valamennyien, legalább egyszer az életünkben, a feltámadás felé vezető utunk szükségszerű részeként.

Amikor nagy fájdalommal a szívedben ott vagy egy nehéz helyzetben, és azon tűnődsz, vajon miért nincsenek most ott veled azok, akiknek ott kellene lenniük, miért nem tudnak „egy órát sem virrasztani” veled, miért nem tudnak legalább fizikai jelenlétükkel, vagy ha már azzal sem, legalább megértő szavaikkal vigaszt nyújtani abban a legnehezebb órádban – amikor ezt a fájdalmat éled át, nem valami új tapasztalatot élsz át: Jézus Getszemáni fájdalma ez, amely – ki tudja – talán még a szögeknél is jobban szúr, s a keresztfánál is nagyobb súllyal nehezedik a vállra.

De a tanítványok, a kedvesek nem szeretetlenségből hagyják magára a szenvedőt. Egyszerűen nem értik, mi ez az egész. Nem értik a drámát, a küzdelmet. Nem értették Jézusét sem, s ma – mert nem nagyobb a szolga uránál – nem értik a tiédet sem.

Szomorúságod rettenetes getszemáni magányában erre gondolj.

S még valamire. Az elhagyottság e tapasztalata elkerülhetetlen része a passiónak. Része annak az útnak, ami a feltámadás felé vezet, az örök élet felé, amelyhez ezen kívül más út nincs.

És ez – örömhír.

Nagyhétre

Gondolat egy tegnapi prédikációból:

Azért estem el, mert te elestél, mondja az Úr.

S azért keltem föl, hogy te is fölkelj.

Ima hűségért, jóban és rosszban

Ma hallottam ezt a gyönyörű imát Aquinói Szent Tamás tollából. Nagyon megragadott. Erőt adhat a szenvedőknek, az épp boldogokat alázatosságra inti. Bölcs és megfontolandó szavak így a nagyböjti időben.

Uram, add, hogy szerencsében és balszerencsében hűséggel álljak melletted; a boldogságban tele alázattal, a szerencsétlenségben keményen és meg nem hajolva.

Csak az legyen örömöm, ami Hozzád vezet, csak az szomorítson el, ami Tőled elválaszt!

(Aquinói Szent Tamás)